Gyere meghalni!

A Csillag söröző ott van Szegeden, a piac háta mögött, a Mars téren, szemben a Csillag börtönnel. Az eltávra engedett rabok rendszerint ide ugrottak be egy sör-feles kombóra, amikor egy-egy napra eljátszhatták, hogy szabadok. Amolyan presszóféle: nagy üres hodály, neonfény, műanyagba ivódott kocsmaszaggal. Innen indul az Artus Egyenes labirintus című színházi sétája a Thealter fesztiválon, melyhez a város tereit ígérik díszletül az alkotók.


Hárman vágunk neki a különös túrának – nem érdeklődés híján, maximum ennyien lehetünk egy turnusban. Cetlit nyomnak a kezünkbe: utca, házszám, emelet, 17-es kapucsengő

Indulhatunk, de merre? Nincs idegenvezető, nincsenek fiktív kísérőink se, csak egy címünk, ahol minden bizonnyal vár valaki. Vagy valami.

Becsengetünk. Egy női hang kedvesen felinvitál. Kissé bizarr, ahogy caplatunk felfelé egy vadidegen ház vadidegen lakásába, ahol ki tudja, mi vár ránk. A szokatlan „színházi” körülmények valahogy túlságosan valóssá teszik az élményt. A lakás üres, pontosabban nincs otthon senki. A kellemes női hang sem. A nézőn, sokkal inkább a résztvevőn múlik, adaptálódik-e a szituációhoz, és belemegy-e a játékba. Mi belemegyünk: bemegyünk. Kopott műbőr kanapé, Teddy-macik, a könyvespolcon körömlakk.

A konyhaasztalon varrógép, a pulton üres borosüveg és extrudált kenyér. A falakon, a hűtőn idézetek: Nemes Nagy Ágnes, Juhász Gyula, Pilinszky. Apropó, Pilinszky. Eszembe jut az ő Egyenes labirintusa a visszaröpülésről, „amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés”. Borzongató ebben az üres lakásban. Az embert akaratlanul is meglegyinti a halál szele.

A nyitott erkélyajtón kilépve egy kisrádió neszére leszünk figyelmesek. A már ismert női hang beszél benne. „A lényeg, hogy most elmegyek” – mondja. Valamelyikünk lenéz az erkélyről, és meglátja őt. Ott fekszik lenn, a ház udvarán, abban a pózban, ahogy a helyszínelők rajzolják körbe a hullákat. Aztán bekapcsol a nappaliban a tévé.

A lányt látjuk, közelről. A szája mozog. Hallhatóan beszél, de már egy másik dimenzióból szól, nem is igazán hozzánk. Látjuk, ahogy egy ponton felkel, mármint minden bizonnyal a lélek, mert a lány továbbra is mozdulatlanul hever négy emelettel lejjebb a füvön. Szóval a lélek felkel, bejön a házba, feljön a lépcsőn, majd becsenget. Most vajon ki kell nyitnunk az ajtót?

A lépcsőházban egy doboz vár bennünket három fülhallgatóval. Felvesszük. Ő beszél benne, Euridiké, aki elindult az úton, lefelé a lépcsőn, ki a házból, balra, a piac felé, a Sing Sing bár irányába. Arra kér, kövessük.

Egy, kettő, három… huszonnyolc. Még mindig nem érződik tisztán, hol kezdődik a játék, és hol ér véget a valóság. Aki szembejön, egyszerű járókelő vagy statiszta?

Egyre sietősebben lépkedünk a hang után: Orpheuszként követjük őt a visszarepülésben, át egy pláza forgatagán, a parkolóban bepattanva Hádész kisbuszába.

Lekerülnek a fülhallgatók, emberi hang nélkül maradunk. Hádész dobol, mögöttünk valaki billentyűn játszik, dzsessz impró. A kocsi összevissza kanyarog.

Egy elhagyatott, romos épület udvarán tesznek ki bennünket – az egyik játszótárs tudni véli, hogy az egykor volt szegedi Lipót Pulz utcai kórházkomplexumában járunk. Ember ide évtizedek óta be nem tette a lábát.

Most is csak mi járunk erre, Ariadné fonala mentén követve a lelket. Egyre bizarrabb, egyre fojtogatóbb a levegő. Továbbra is furán keveredik fikció és valóság.

A lány nyomaira bukkanunk, ugyanakkor az ajtókon eredeti, megsárgult kiírások díszelegnek: A-02-es szoba, foglalkoztató, kedden 7.15-től reggeli torna, 10-től kórus. Folyamatosan borzongunk, ahogy követjük őt kifelé, aztán lefelé, az egykor volt gyogyó dágványos, indákkal benőtt, vizes pincerendszerébe, hogy igazi Orpheuszokhoz méltón végérvényesen alászálljunk a pokolba. Egy olyan játékban, ahol a néző a főszereplő. Ahol színész, dramaturg és rendező csak arra való, hogy megteremtse azt az atmoszférát, amelyben a közönség elkerülhetetlenül valamiféle katarzis felé menetel. Nem tudni, milyen lesz az a bizonyos visszarepülés, de ahogy Pilinszky írja, „hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk”.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!