Amy – Az Amy Winehouse-sztori
Dühítő és elszomorító, min ment át a ragyogóan tehetséges énekesnő és zeneszerző, kivételes művész és törékeny fiatal lány 27 éves koráig, amikor a szíve feladta. Gyomorszorító látni szenvedélyes önpusztítását, melyben óriási szerepe volt az őt körülvevők egoizmusának, pénz és sikeréhségének. Talán ha az anyja jobban odafigyel rá és kezelteti a bulimiáját, ha a férje nem szoktatja rá a kemény drogokra, ha az apja nem mondja, hogy ne menjen elvonóra, ha a bulvármédia nem készíti ki, és a menedzserei nem préselik ki belőle az utolsó fellépést is, mikor már láthatóan a végét járta (ekkor is volt benne annyi öntudatosság, hogy szabotálja a koncertjét), akkor nem írt volna ilyen szívszaggatóan gyönyörű melankolikus dalokat, és nem kerül be a legendás 27esek klubjába. De túl sok a „ha”, és túl nagy ár ez egy rövid, de maradandó életműért.
Az életét bemutató dokumentumfilm bár felkavaró, rengeteg felemelő és mókás pillanatot is láthatunk a libabőröztető zenei betétekkel kevert archív és koncertfelvételeken. Bensőséges és árnyalt portrét kapunk öntörvényű személyiségéről, művészi maximalizmusáról, remek szarkasztikus humoráról és a démonjairól is. A körülötte állók önmagukat leplezik le a kommentár nélkül bevágott interjúk során, és picit jobban átlátjuk a „sztárság” könyörtelen mechanizmusát, mely elől Amy előbb a drogokba, majd a halálba menekült. Talán csak egyetlen ember értette meg őt igazán, a jazzénekes Tony Bennett, aki szintén volt a csúcson és a pokolban is, ’79ben túlélve egy csaknem végzetes kokaintúladagolást. Míg Amy halála után a környezete csak a megkésett bűntudatban dagonyázott, Bennett utolsó hozzá intézett mondata a szívünkbe fúródik: „Az élet megtanít arra, hogyan éld, csak ezt meg is kell érned.”
Amy – Az Amy Winehouse-sztori – a dokumentumfilmről Bálint Orsolya írt Mozgókép rovatában.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!