Ari Turunen: Hát nem tudjátok, ki vagyok? A pökhendiség története
Feltételezem – sőt merem remélni –, hogy a Kedves Olvasó, miután kézhez vette e friss lapszámot, mohón egyből ehhez a cikkhez lapozott, hiszen mi más is lehetne fontosabb számára, mint hogy éles elmém által megvilágítva tájékozódjon a számára oly homályos és nehezen értelmezhető kultúra világában – jelen esetben egy finn szakmabeli, azaz újságíró kolléga könyvének magyar nyelven való megjelenéséről. Ha mégsem így tett, jobb, ha újabb példányt vesz újságunkból a kezébe és kezdi elölről a lapozást, de már a helyes módon! Persze-persze, a lap többi részét is fontos, hasznos információkkal töltötték meg a szerkesztőség tagjai, de hát a Kedves Olvasó, ha cseppnyi ítélőerő és jóízlés birtokosa, pontosan tudja, mi az igazán értékes. Hogy olyan messzemenő (még ha igaz) feltételezésekre ne is ragadtassam magam, mint rajongói oldalam kommentátorai, miszerint valójában az én cikkeim képezik támpillérjeit a lapnak, mely csak díszcsomagolásként övezi magvas eszmefuttatásaim írásba rögzítését…
És akkor ejtsünk némi szót erről a könyvről is, melyet tanult északi kollégám vetett papírra, még ha a róla szóló írásom kalkulálhatóan túlszárnyalja is mind felkészültségben, mind tudásban, a stílusáról nem is beszélve. Egyedül talán a terjedelem, amiben látszólag leköröz, de hát az ő terjengősségével szemben az én lényegre törő szűkszavúságom – beláthatják –: erény.
Nos, mi is ennek a pökhendiségpaksamétának a hendikepje? Hát hogy mindannyiunk számára ismerős a jelenség, találkozhatunk vele a munkahelyen éppúgy, mint a politikusok tetteit bemutató hírekben (nem érdektelen lapunk 6-7. oldalára, A7 rovatunkra figyelmeznie), a közértben, a templomban, az emberiség történelme is leírható az önhittség, a nagyképűség, a beképzeltség, az elbizakodottság, az arrogancia – és még sorolhatnám a szinonimákat (rokon értelmű szavak, csak, hogy tudják) – szemszögéből. S bár a viselkedéskutatások kissé egyoldalúnak, másfelől hiányosnak tűnhetnek e téren, szemben a hagyományosnak mondható politikai gazdaságtörténet, a had- és a társadalomtörténet elbeszéléseivel, új szempontokkal gazdagíthatják látásmódunkat. Főleg, ha közérthetően, és kellő öniróniával és -kritikával íródnak. Turunen kötete pedig – be kell vallanom engedékenyen – ilyen, s még informatív is. Bár az inkák, spanyolok, britek, hollandok, portugálok birodalom- és hatalomvesztésének ilyenmód tárgyalása inkább félrevezető, Sztálin tömegmészárlása meg egyenesen túlzás, a nemzeti és globális vállalati kultúrák és vezéralakjainak közelmúlti jellemzése egészen találó. Ám az utolsó fejezet, mely a pozitív ellenpéldákat enumerálja, és a demokratikus, párbeszédalapú emberi kapcsolatokat taglalja, sematikus, túlzottan demagóg.
Mindent összevetve azonban, nem időpocsékolás rászánni a nyári szabadság pár óráját erre az olvasmányra – ha már én magam is megtettem, én meg, ugye, kizárt, hogy tévednék.
(Ford. Bába Laura.
Typotex, 2017. 190 o.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!