Woody Allen: Férjek és feleségek, Belvárosi Színház

 

„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – mondja Tolsztoj az Anna Kareninában, és tudva, hogy Woody Allen mennyire vonzódik az oroszokhoz (Tolsztojhoz különösen), nem meglepő, hogy a Férjek és feleségek (1992) is ezt az igazságot járja körül a maga módján.

Leforgatott majd' ötven filmet, de tulajdonképpen mindig ugyanarról beszél: az emberi kapcsolatokról, a házasságról, a szexről és egy kicsit a zsidókról. Ha az ember szereti a Mester munkáit, akkor gyakorlatilag bármelyikhez le lehet ülni egy esős novemberi estén egy pohár borral, és nagyjából ugyanazt a jóleső érzést előcsalogatni újra és újra. A Férjek és feleségek is ilyen, egyike a kedvenc élve boncolós filmjeinknek. Az Orlai Produkció előadása pedig hozza a kötelezően elvárhatót: egy szellemes, pörgős estét néhány kellemetlen pillanattal, amikor a szereplőkben magunkra ismerünk.

A történet is igazi alleni: két baráti házaspár vacsorázik, és amikor az egyik bejelenti, hogy szakítanak, a másik borul ki teljesen. Miközben látszólag náluk minden rendben van, ők is kénytelenek szembenézni a problémáikkal. Aki látott már Woody Allen-filmet, annak nem lesz ismeretlen az alaphelyzet, hiszen tudható, hogy nála senki sem egészen boldog vagy boldogtalan, mindenki úton van az egyik állapotból a másikba, és soha nem ér oda. És aki látta az eredeti filmet, annak nem lesznek egészen újak a karakterek és a párbeszédek sem, de az „újszülötteknek” is tökéletesen élvezhető a Belvárosi Színház előadása.

Zöldi Gergelynek sikerült a filmet anélkül színpadra állítania, hogy valódi hiányérzetünk volna: a szövegek gördülékenyek és szellemesek, a díszlet pedig (Ondraschek Péter munkája) az eltolható fehér falakkal kitágítja a Belvárosi Színház színpadát. Szabó Máté rendező mondta egy interjúban, hogy szeretné visszaadni azt az érzést, mintha kilesnénk, kihallgatnánk a szereplőket, rajtakapnánk őket valamin. Azzal, hogy a színészek legtöbbször saját „civil” hangjukon szólalnak meg, ez sikerült neki. A néző tényleg úgy érzi, mintha kukkolna.

Az előadás lelke Ötvös András, aki úgy játssza Gabe figuráját, hogy hajlandóak vagyunk neki megbocsátani, hogy nem Woody Allen. Kevesen tudnák nála tökéletesebben megvilágítani a szex és az éjjel hordott zokni misztikus kapcsolatát. Felesége, a kedvesen passzív-agresszív Radnay Csilla (a filmben eredetileg Mia Farrow alakította Judy) is nagyszerű, de talán még nála is jobb a csupa ideg, állandóan feszült Járó Zsuzsa (Salyly), aki a legnagyobb és leginkább aggasztó igazságokat mondja el a házasságról. Pataki Ferencnek (Jack) ez az első pesti fellépése, amióta otthagyta a Szegedet, és úgy tűnik, Orlainál lesz elég feladata. A többiek (Gombó Viola Lotti, Nagy Dániel Viktor, Ficzere Béla és Hunyadi Máté) láthatóan jól érzik magukat a kettős szerepekben. Ullmann Mónikáról pedig végérvényesen bebizonyosodott, hogy vérbeli komika.

Kern András „megjelenése” a színpadon külön érdekessége az előadásnak, bár – emlékeink szerint – az eredeti film nem szinkronizálva került a magyar mozikba.

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

 

Címkék: kritika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!