Búcsúzik a Hobo Blues Band, amely fennállásának 33 éve alatt mindig a minőséget jelentette a hazai könnyűzenében. A zenekar február 11-én és 12-én búcsúkoncertet ad a Papp László Sportarénában.

Erre a különleges alkalomra gyűjtötte maga köré Földes László, alias Hobo a zenekar emblematikus figuráit. Deák Bill Gyula, Póka Egon, Solti János, Tátrai Tibor, valamint Madarász Gábor, együtt lépnek majd színpadra. A búcsúról kérdeztük Hobót, a zenekar vezetőjét.

– A koncerteken felcsendül többek között a 3:20-as blues, a Kopaszkutya, vagy a Közép-európai hobo blues II. is. A közönség elvárásai miatt lettek ezek a számok kiválasztva, vagy van más oka is?

Hobo: Olyan dalokat válogattunk, amelyekben jól érezzük magunkat. Aztán leszűkítettük a kört azokra a számokra, amelyekhez mindegyikünknek volt köze, mert ebben a felállásban a zenekar 1993 óta nem lépett fel. Így a két koncert a Hobo Blues Band első tizenöt évét öleli majd fel. Nem maradhatnak ki a klasszikusnak számító, és közönség által is elvárt dalok sem, mint például a Közép-európai hobo blues II., vagy a Nem hallod, üvöltök!

– Mennyire aktuális a dalaik mondanivalója?

Hobo: Jóllehet a dalok soha nem az örökkévalóságnak születnek, inkább pillanatnyi érzések és gondolatok ihletik, jó néhányuk akkori mondanivalója ma is jelen idejű. Ez keserű dicsőség ugyan, de egy csomó minden, amiről ezek a dalok szólnak, nem változott meg. Rossz állapotban van az ország, az emberek lelkülete, ezek a dolgok teszik néha aktuálissá a több évtizede megírt számaimat is. Hozzá kell tenni, vannak jó dolgok is: ha az ember harminc éven át szeret, vagy harminc éven ét kitart mellette egy barátja. De vannak a keserű dolgok is, főleg ha egy zenekar olyasmire vetemedik, hogy néha megpróbálja visszatükrözni azt a kort, amiben él. De a zene persze nem az örökös ostorozás, vagy fájdalom kifejezése, hanem szórakoztató dolog, aminek egyetlen szigorú kritériuma van: tévedni lehet, hazudni nem.

– Mások is próbálkoztak azért, főleg a rendszerváltás előtt társadalomkritikával vegyes rendszerkritikát is megfogalmazni. Mégsem váltak „ikonná”, mint a HBB. Mi az alapvető filozófiai különbség a HBB és a többi zenekar között?

Hobo: Erre nem tudok válaszolni. Előrebocsátom, hogy nem az önimádat beszél belőlem, de ezen ez úton előttünk sem járt senki, utánunk sem jön senki. Ha valakivel valamiféle szellemi – nem zenei – rokonságot éreztünk, az Cseh Tamás volt. De az ember nem azért játszik rock and rollt vagy bluest, mert lázadni szeretne, hanem mert szereti. A lázadás az akkor jön, ha ezt nem engedik. De ennek a műfajnak is megadatott, ahogy a színháznak, a költészetnek, a képzőművészetnek is, hogy reagáljon a világra. Sosem lesz Magyarországon a HBB-hez hasonló zenekar, mert a többiek más úton járnak. Nem rossz úton, csak másikon.

– Akkor a fiatalabb generációban nem is tudna olyan előadót, vagy zenekart említeni, ami a HBB nyomdokaiba léphetne?

Hobo: Sok zenész van, aki megtisztelt bennünket azzal, hogy követte a pályafutásunkat, és odafigyelt a dalainkra, de emellett sokuknak megvan a saját útja, amin jár.

– A színpadon zenészként, versmondóként, és színművészként is láthatjuk egyszerre. Melyik az igazi Hobo?

Hobo: Sosem próbáltam meghatározni magam. Útközben vagyok és a közönség kitartó tisztelete, szeretete miatt volt mindig is lehetőségem arra, hogy próbálkozzam a zenétől eltérő irányokban. Volt olyan periódus, hogy a HBB zeneisége már nem volt ötvözhető költészettel, vagy olyan fajta szövegekkel, amelyeket szerettem volna, így kimentem belőle. Azaz, nem kényszerítettem a zenészeket, hogy József Attilát vagy Viszockijt játszanak, hanem megcsináltam külön. Most is játszom több estemet Debrecenben, Pilinszkyt a Kamaraszínházban, és néha könyveket is írok. Ha csak zenéből kéne élnem, szerintem már régen végem lenne.

– „Vigyázzak nagyon magamra, ha hideg van, hordjak sálat. Havonta küldenek csomagot, de minden morzsát felfalnak az őrök. Anyám gyapjúkesztyűt kötött, a húgom zoknit, öt párat. Minden éjjel megígérem nekik, hogy jövőre hazajövök.” – idézet a Levél otthonról című számból, ami olyan érzéseket ébreszt hallgatójában, hogy az ön igazi célja a lelki megnyugvás és a hazatérés. Hazatért Hobo, így 66 évesen?

Hobo: Nem tértem haza, de van otthonom, ahonnan eljövök és visszamegyek. Sokáig csak lakásaim voltak, albérletek, nők, de már 18 éve harmóniában élek, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne vesszek el a zenészekre leselkedő olyan dolgokban, mint az alkohol vagy a kábítószer. A komoly veszélyeken a családi harmónia és a feleségemtől kapott szeretet segített át. Tudni kell, hogy egész életemben nagyon szélsőséges atrocitásoknak voltam kitéve, amelyek ebben környezetben kezdtek gyógyulni. Meg is kérdeztem egy orvos barátomtól, hogy miért nem lettem rákos azok után, hogy szörnyű éveim voltak, mire azt felelte, mert ki tudom üvölteni magamból.

– A búcsúkoncert tényleg az utolsó koncertet is jelenti egyben, vagy lesz még belőle második, harmadik, ahogy azt sokan csinálják?

Hobo: Nem lesz több koncert. Sajnálatra méltónak tartom, hogy kialakult ez a gyakorlat, de teljesen elfogadható az is, hogy néhány együttest a közönség igénye visszahív a színpadra. Arról a vulgárisabb dologról nem is beszélve, hogy a zenészek nagy többségének nincs pénze. Sokan beleteszik az életüket egy-egy zenekarba, és nem tudnak nyugdíjas korukban miből megélni, mivel a kiadók és menedzserek kirabolták őket. 2008 végén ugyan a HBB is összeállt ebben a régi formációjában, és megpróbáltuk újrakezdeni, de nem ment. Semmi értelmét sem látom egy nosztalgiazenekar létezésének. De most és utoljára szívünket, lelkünket beleadjuk a két búcsúkoncertbe február 11-én és 12-én. Szép temetése lesz ez a krisztusi kort megélt Hobo Blues Bandnek.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!