1943. január 12-én a II. világháború keleti frontján nagy erejű támadás érte a Don-kanyarban védelmi állásokat elfoglalt, közel 200 ezer fős magyar alakulatokat. Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban szinte a teljes 2. magyar hadsereg megsemmisült. Hősök voltak? Áldozatok? Az OSA Archívum szombaton, a 70. évfordulóra megnyílt kiállítása többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ.
Kifáradt, rosszul felszerelt és kiéhezett volt a 2. magyar hadsereg a doni áttörés pillanatában, ráadásul az otthoni politikusok sem törődtek eléggé a keleti fronton harcoló, német parancsnokság alá rendelt egységékkel. A magukra hagyott honvédek olyan fegyverekkel voltak kénytelenek felvenni a harcot a szovjet tankokkal, amelyek már a világháború kirobbanásának pillanatában is elavultnak számítottak – a mínusz 30 fokos hidegben a magyar puskák például egyszerűen befagytak.
A nagyapám harcolt a Donnál. Túlélő volt, annak minden terhével és lelkiismeret-furdalásával. Sohasem beszélt róla, sohasem szenvedett látványosan, sem hőstörténetekkel, sem iszonytató élménybeszámolókkal nem traktálta a környezetét. Viszont magába fordult, az italba menekült, elhagyta a családja, és szépen lassan felemésztették a ki nem mondott, gyötrő emlékek. És a gyerekei, aztán később mi, az unokái minderről semmit sem tudtunk.
Az OSA Archívum kiállításának egyik kiindulópontja éppen az az állítás, amely szerint a doni katasztrófa története mindmáig lezáratlan fejezete a magyar történelmi emlékezetnek. Még mindig él egy-egy túlélő, és még mindig akadnak olyan családok, akik szekrények mélyére vagy padlások homályába rejtett ládikákban kotorászva, 50-60-70 évvel később tudják meg: a nagypapa a Donnál harcolt.
„Szóltak, hogy halódik a csicskásom” – meséli magától értetődő természetességgel Sára Sándor Krónika (Pergőtűz) című dokumentumfilmjében Schovy Ferenc tart. főhadnagy. A kiállítótér apszisában elhelyezett óriásvászonról premier plánban elhangzó mondatok akaratlanul is úgy találják gyomor tájékon az embert, ahogy az a ki tudja, honnan jött lövés a csicskást. „Ott feküdt bent az istállóban, a vályúban, félig megfagyva” – folytatja a tart. főhadnagy, szenvtelenül, mintha csak egy háborús filmet mesélne. – Az épület már égett, gondoltam magamban, jól van, tűzhalál, hamvasztás…”
A Centrális Galériában lényegében egyetlen teremben felsorakoztatott anyag nem tér ki a doni katasztrófa minden egyes aspektusára, ugyanakkor olyan érzékenységgel és hatásossággal, mégis tárgyszerűen és hatásvadászat nélkül lett összeválogatva, hogy látogató legyen a talpán, aki kívül tud maradni a történelem fegyverropogástól és ágyútüzektől hangos krónikáján. A korabeli dokumentumok, magyar és szovjet filmhíradók, a fronton készült fotóanyag (többek között id. Konok Tamás haditudósító századtiszt felvételei), sajtótudósítások, rádiós hangfelvételek, plakátok, röplapok, naplók és memoárok egy olyan Magyarországról tudósítanak, ahol mindenkire mosolyt erőltető háborús propaganda és Nemzetvédelmi Tízparancsolat mondta meg, ki hogyan érezze magát. Egy korabeli híradórészlet szerint például, mielőtt a magyar fiúk büszkén és vidáman, a győzelembe vetett hittel indultak a harcba, a megszállt szovjet területeken még bekapcsolódtak egy kicsit az aratásba, hogy derekasan kivegyék a részüket a munkából is.
A tárlat megkísérli bemutatni a második világháború utáni korszakok egymás után következő, napjainkban is tartó átértelmezési kísérleteit, tudósít a háború utáni népbírósági perekről, valamint igyekszik képet adni a fasisztarablóháború-elméletről, illetve a Kádár-korszakban dívó, a hadsereg tragikus emlékezetét részlegesen helyreállítani próbáló törekvésekről is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!