Robert Downey Jr. joggal hálás a sorsnak. Nagyon fiatalon és nagyon nagy eséllyel rajtolt, és gyorsan a csúcsra szállt, amikor Chaplin megformálásáért Oscar-jelölést kapott. De megrészegült a sikertől, megszédült a lehetőségektől és olyan erővel égette a gyertyát mindkét végén, hogy majdnem belepusztult.
Robert Downeyval a Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték című film amerikai premierjének délutánján beszélgettünk arról, mekkora csodák történhetnek.
– Nem is tudom, mihez gratuláljak előbb: a jó kritikáihoz, vagy az apai örömökhöz.
– Az a nagy büdös igazság, hogy soha nem voltam boldogabb és… bár még mindig nyavalygok, azért már sokat javultam… Komolyan! Aki ekkora mázlista, mint én, hogy belebotlik abba az egy valakibe, aki... akivel ráadásul most még egy közös DNS-terméket is rászabadíthat az emberiségre… Azért lássa be, ez elég fantasztikus! Szóval jó helyen vagyok, na! És csupa jót remélek, ami szokatlan dolog, mert aki nálam borúsabban látta a világot és tehetségesebben rombolta le az életét, az festi magát… De ma már optimista vagyok. Elég sután adtam elő, ne haragudjon.
– Kisfiú lesz vagy kislány?
– Február végén megtudja. Ne firtassa tovább, mert kikapok a feleségemtől.
– Azt mondta, optimista, pedig ahogy most áll a világ, nincs rá sok okunk. Vagy miben bízik?
– Nézze, ha igaz, hogy minden újszülöttel azt üzeni a kozmosz, hogy bízzunk a túlélésben és a jövőben… Pont a napokban voltunk egy rendezvényen, ahol a koraszülés okait boncolgatták, meg azt, hogy lehetne nyugodtabbá tenni a jövőt. Nem szépítem, én is tudom, mekkora zűrzavarban élünk, amerre nézek, nyakig ér a káosz, és a politika is maga a lidércnyomás, szóval, ha ebbe mind belegondolok, akkor nem jön ki más a számon, csak az, hogy itt a világvége… Ugyanakkor meg vagyunk egy páran ebben a szórakoztatóipari ágazatban, akik azért izzadunk, hogy egy kicsivel jobb legyen a világ, és legalább pár centit előbbre menjenek a dolgok, bármilyen nehéz is…
– Másodszor játssza Sherlock Holmest, máris szó van a folytatásról, és ott a Vasember 3, a Bosszúállók… Szabad kérdeznem, miért áldozza be magát ilyen szuperprodukciókba? Teljesen feladta a kisebb, értelmes, független filmeket?
– Azért van nekem egy okos és tehetséges producer feleségem, hogy ezekben a szakmai döntéseimben is segítsen. Persze, tele vagyunk tervekkel. A gyerekünk születésén kívül momentán az tesz boldoggá, hogy hamarosan leülhetek magával, és megoszthatom, hogy igenis van egy film, ami az én fejemből pattant ki, én választottam és én vittem végig az asszonnyal. Kérem, ne ostorozzon azért, amit az elmúlt években és most csinálok. Örülök, hogy egyáltalán kaptam szerepeket azok után, amit magammal műveltem. Szóba se jött, hogy mihez van kedvem, és ez tart még egy darabig, amíg letudom a szerződési kötelezettségeimet. De egy csöpp rossz érzés nélkül. Sherlock Holmest ráadásul nem is bánom, kimondottan jókedvűen csináltam, és szívesen beleölök még pár évet, hogy szuperhősöket játsszak, amíg a nagyságos asszonnyal áttérünk arra, ami mindkettőnk szívének csücske. Még rendezni is fogok. Csak ki kell várni az idejét.
– Maradjunk Sherlock Holmesnál. A szerepet élvezte jobban vagy a csapatot?
– A kettő összefügg, vagy szinte ugyanaz. Remek összetételű csapatunk volt, mondhatnám zseniális. Guy Ritchie nem feszülős típus, hanem azt keresi, hogy minél oldottabb légkörben, minél lazábban tudjunk dolgozni, és ne terheljen senkit az a nyomás, hogy százmillió dolláros filmet forgatunk. Már az első Sherlock Holmesnál mindannyian éreztük, hogy ez a dolog folytatható, és szinte organikusan jött a második rész, mindenki örült neki.
– Nagy Sherlock Holmes-rajongó volt kiskorában? Esetleg ez volt a szerepálma?
– Holden Caulfieldet akartam eljátszani a Zabhegyezőből, de mire oda jutottam, hogy kihajthattam volna magamnak, már rég elmúltam 17-18… Tehát a kérdésre politikailag helyesen csak azt tudom válaszolni, hogy mindig az a szerepálmom, amelyikről éppen beszélünk. Adott esetben Sherlock Holmes.
– Új elem, hogy Moriarty ezúttal látható, ráadásul egy tehetséges, de kevéssé ismert színészre bízták a megformálását. Miért döntöttek úgy, hogy „feljátsszák” ezt a figurát?
– Az első részt olcsón megúsztuk, a beszédtanárom hangja volt Moriarty a sötétből, ahol nem látszott. Mikor kiválasztottuk Jared Harrist, az ügynöke jól megnyomta a ceruzát, de a stúdió szó nélkül állta a cehet. Kellett is, mert meg akartuk erősíteni az izgalmi faktort, vagy ahogy mifelénk mondják, „a gonosz elemet”, és ne is menjünk bele a szereplőválogatásba, mert már a gondolattól is forog a gyomrom, hogy mit kellett huzakodni a stúdióval, hogy mit akarunk itt összevariálni a cselekménnyel, mi indokolja, és ki játssza Moriartyt. Aztán persze lenyugodtak a kedélyek, mikor kiderült, hogy Jared mindent tud, amit egy gonosznak produkálnia kell.
– Az ön alakításának újdonsága, hogy szinte táncolja, nem is játssza Sherlock Holmest. Ezzel eresztette ki a gőzt? Vagy csak olyan jó formában volt, hogy nem tudta magát visszafogni?
– Igaz ez is, az is. A képességeimben és a tehetségemben nem kételkedem, de úgy gondoltam, itt az ideje, hogy visszamenjek a suliba és tanuljak valamit valakitől, aki nálam jobban ért hozzá. Kézenfekvő volt a karate. Nem kell, hogy egyetértsen velem, de azt gondolom, manapság egyre nagyobb hiánycikk, hogy az ember összehúzza magát egy kicsit és azt mondja, nekem is van még mit tanulnom. Kicsit kikopott belőlünk a szerénység, a tisztelet, az odaadás a tudás iránt. És azért is választottam a karatét, mert Guy Ritchie ennek nagymestere, és szerettem volna, ha félszavakból értjük egymást, mikor az akciójelenetekre kerül a sor. Azt meg már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a magánéletben is hasznát vehetem, ha éppen önvédelemre kerül a sor.
– Mit jelent önnek, hogy színész?
– Álszerénység nélkül úgy fogom fel, hogy az élet ebben a szakmában tette lehetővé, hogy tapasztalatot és gyakorlatot szerezzek, de tulajdonképpen még magam sem értem. Imádom, mint a feleségemet, de ugyanúgy nem találok rá értelmes magyarázatot, mint ahogy arra sem, hogy mit szeretnek a férfiak a nőkben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
