Georg Büchner: Woyzeck, Szkéné Színház, STAFÉTA-program
Hegymegi Máté már kétszer kiérdemelte rendezéseivel (Kohlhaas, Peer Gynt) az év legjobb független előadásának járó díjat. Gyönyörű képekkel komponál most is. Remekül megtalálja Büchner drámájának közegét, és előadásának képi világa (d.: Fekete Anna, j.: Kálmán Eszter) ezúttal is markáns és emlékezetes. Egy szakadék felett fellógatott, kötélből csomózott fa körül zajlik a játék. Beckett-től megöröklött metafizikai fa ez. A reményvesztettség, hiábavalóság, a semmivel való küzdelem és végső elmagányosodás csupasz fája.
Mindenki megkapja a maga attribútumát is: a doktornak (Csoma Judit) kíméletlen reflektor, a kapitánynak (Terhes Sándor) várótermi széksor, a barátnak (Horkay Barnabás) bádogkádnyi világ jár. Marie-nek bezártságot s állandósult várakozást jelentő ablakkeret, amely rámában szinte szentképpé mered, és amelyből végül kitör. (A szent kurvát játszó, most harmadéves Tóth Zsófia még nem minden pillanatában magabiztos, de izgalmas jelenség, gyermekének énekelt búcsúdala pedig megrázó.) A fára rímel makramé felsője, ami abroncsként tekeredik rá és szorítja, szorítja. Mindemellett cipeli saját nehezékeit, bár kisebbeket, mint Woyzeck: gyermeke egy kötelékbe pólyált kődarab, fülönfüggői (nőiessége) is mini szikladarabok. Woyzeck egy megkövesedett fát hurcol a hátán az előadás alatt, nem tudja letenni terhét.
Itt minden a helyén, alaposan átgondolt, precízen kidolgozott. És filozofikus mélységekkel telítődött, amiről elsősorban Bánki Gergely (Bolond) harmonikás kikiáltója gondoskodik, aki már az elején felhívja figyelmünket a groteszkre is. Cirkusz ez javából, olyan poronddal, amelyen mindenkinek van egy kis szeglete, saját magánya, rideg mikrokozmosza. És amelyről végül kiderül, űr tátong alatta, rajta pedig a szegény könnyen emberállattá tehető. A hatalmasok itt rögeszmés, narcisztikus őrültek, és bár inkább nevetségesek, mint félelmetesek, Woyzeck mégis nekik van kiszolgáltatva. Tűpontosan prezentálják, mit hozhat ki az emberből a nyomor, a kiszolgáltatottság, megalázottság és kilátástalanság. A meghatározó pillanat, az összeomlás és a végső elmagányosodás aktusa sokszorozódik: a gyilkosság többször is, egyre hosszabban és kétségbeesettebben ismétlődik, mert Marie minduntalan feltámad. Szép, okos előadás, nem zsigeri, sokkal szofisztikáltabb. Nem is zsigerileg hat. A bolond szerepének hangsúlyosabbá tétele, az ő kívülállása, a jegyzőkönyv beemelése, a hosszan kitartott mozdulatok és képek artisztikussága mind távolítanak minket ettől a világtól. A semmi fölött kifeszített fa és a szintén most harmadéves Major Erik követ cipelő emberállatának űzöttsége, tébolyba fordult megfosztottsága azonban egyre behúz.
FOTÓK: SLEZÁK ZSUZSI
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
