A szerző halott, ráadásul rituális gyilkosság áldozata lett: az Írországban élő francia író ötödik regényében egy Michel Houellebecq nevű világhíres író holttestére bukkannak, khm… elég szanaszét szórt állapotban.
A francia filozófia népszerű metaforája („a szerző halála”), mely a biográf adatokkal meghatározható író személyét különbözteti meg az irodalmi mű értelmezése során az alkotásai által körvonalazható alakzattól, ekként önmaga illusztrációjává is válik – az irónia afféle möbiusz formát öltve íródik bele az igen éles társadalombírálatairól elhíresült író mesterművébe, mely tavalyi megjelenését követően rögtön el is nyerte a legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Concourt-díjat. A bűnügy az elbeszélői térbe helyezi a krimiszálat, nyomozás indul a tett elkövetőinek földerítésére. Ugyanakkor mindez csak egy részmozzanat a művészregényként is olvasható műben, amely egy Jed Martin nevű fotográfus-festő életútja mentén analizálja az emberi (szülő-gyerek, férfi-nő) kapcsolatok lehetetlenségét, a jelenkori francia társadalom posztindusztriális való(tlan)ságát, a mindennapi életünket ellepő globális multikulturalizáció tárgyimádatát – mindehhez csatlakozik be a sajátosan félfiktív, mogorva Houellebecq, a festő kiállítási katalógusa előszavának író figurájaként.
A magyar olvasó számára, hacsak nem frankomán, persze nem minden vonatkozásában dekódolható a regény szociális-kulturális háttere, ám ez nem megy az érthetőség rovására. A címbeli szókapcsolat pedig, ahogy Martin művészete (térképfotózás) is, megteremti a magyar költészetre való rímelés lehetőségét. Radnóti ódája a „térkép e táj”-on túl számos érdekes szempontú összevetést kínál föl. Végkicsengésében azonban biztos különbözik a két mű: Houellebecq alapvetően pesszimista: ő már csak „kínjában nevet”.
Michel Houellebecq: A térkép és a táj
Budapest, Magvető, 2011. Ford. Tótfalusi Ágnes
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
