A háború után nem sok zsidó akart Németországban új életet kezdeni, és akik mégis, sokszor maguknak se tudták megmagyarázni, miért. Családjuk-szerettük nem maradt, a felszabadító szövetségesek kollaboránsként méricskélték őket, és a nácik sem tűntek el, csak visszavették kispolgári álarcukat.
David Bermann (Moritz Bleibtreu) azonban holokauszt-túlélő sorstársaival (köztük az egykori szegedi színészt pompásan alakító Mácsai Pállal) úgy dönt, rajtuk fogja megkeresni az amerikai emigráláshoz szükséges pénzt, minden egyes túlárazott kelengyecsomag rájuk sózásával parányi elégtételt véve a zsidók elleni bűntetteikért.
Sam Garbarski Berlinálén bemutatott, komoly közönségsikert aratott filmje egyszerre dráma és szatirikus komédia, de a nevetve sírós, nem a sírva nevetős fajtából. Akárcsak hősei, megpróbál hidat teremteni az elviselhetetlen és felfoghatatlan múlt, az üres, meghasonlott jelen és valamiféle új kezdet között. Közben tabukat feszeget, mert ha a zsidók – akár jóízűen, akár keservükben – röhöghetnek magukon meg a nácikon, akkor a nézők is megtehetik, anélkül, hogy bárki ítélkezzen felettük emiatt.
Túlélőként már sokkal nehezebb újra nevetni, a gyász és a trauma mellé járul még a lelkifurdalás is, hogy ők életben maradtak, szemben a többiekkel, ezért is felszabadító, amikor a fura kis társaság cinkosan összekacsint, vagy egymást ugratva kitör belőlük a kacagás.
Noha Jiří Menzel szerint bármin lehet nevetni, még egy temetésen is, idehaza ez még nem olyan biztos. Pedig inkább valószerű, mint hihetetlen, hogy a koncentrációs táborban még vicceket tudtak mesélni – a filmben ez volt Bermann szabadjegye, ami kimentette őt a halálkamrából.
Ezzel is azt a banális, mégsem triviális alaptézist igazolják, hogy az élet humor nélkül elviselhetetlen, sőt halálos.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!