-
1.
A rendőrnő rám terítette a pokrócot, a kezembe adta a papírpoharat a meleg teával. A mozdulat egy pillanatig talán tovább tartott a kelleténél, lehet, azt várta, hogy alábbhagyjon a kezem remegése.
– Tudja, hogy óriási szerencséje volt – mondta.
A pohárban lötyögő folyadék vörösbarna felszínét néztem, nem akartam a késre gondolni, sem a merénylő arcára, sem arra, ahogy a lövedékek ereje oldalra röpíti.
A rendőrnő kérdezés nélkül két kockacukrot dobott a teámba.
– Máskor inkább ne hősködjön – mondta.
Az arcára néztem, láttam, az egyik szemén elkenődött a smink, nem szóltam semmit, csak bólintottam.
A cukrok kocogtak a pohár alján, ahogy lassan felemeltem és belekortyoltam.
Soha többé nem láttuk egymást.
2.
Anyám szeretője az asztalra tette a bőröndöt, aztán mielőtt bármit is mondhattam volna, felkattintotta, és kinyitotta.
– Azt szerette volna, ha ezeket te öröklöd – mondta.
A bőrönd tele volt magas sarkú cipőkkel, a színes lakkpántok között valószínűtlenül hegyes ezüst és arany tűsarkak csillogtak.
– Hazudsz – mondtam, de nem csuktam le a bőrönd fedelét, az egyik vékony fekete keresztpántos cipő lábujjrészére ragasztott áttetsző szilikonpárnácskát néztem, sárgásan, émelyítően rajzolódott ki rajta egy lábujjköz lenyomata.
Mire felnéztem, anyám szeretője már nem volt a kávézóban.
Soha többé nem láttuk egymást.
3.
A vécén ültem és olvastam, amikor a feleségem feltépte az ajtót a karjában
a síró kisfiammal. A kezemben lévő újságra nézett, az arca elsötétült.
– Tudtam – kiáltotta, aztán olyan hirtelen mozdulattal lökte a karomba a
gyereket, hogy majdnem megbicsaklott a feje.
Az újság összegyűrődött, ahogy a sírástól rázkódó kis testet magamhoz
szorítottam, láttam, hogy a feleségem végigviharzik a folyosón, aztán
bevágja maga mögött a konyhaajtót.
Soha többé nem láttuk egymást.
4.
A kormos arcú kéményseprőmester zsebre dugta a pénzt, a hosszú nyelű
kefét és a láncon függő golyót az előszobaszekrény mellé támasztotta.
– Mindjárt visszajövünk a segédemmel – mondta, a szerszámokra bökött
–, ezeket addig itthagyom.
Soha többé nem láttuk egymást.
5.
– Így is jó, akkor én megyek le gyufáért – mondta apám anyámnak.
Soha többé nem láttuk egymást.
6.
A szeretőm meztelenül kuporgott a tűz mellett a mappával, egyik lapot a
másik után dobta a lángok közé.
A rajzok felizzottak, egy pillanatra látni véltem rajtuk a testünk sötét
vonalait, azt, ahogy szétválunk és összefonódunk.
Száznál is több lap volt a mappában, minden szeretkezés után rajzolt
egyet, mielőtt rágyújtott volna a cigarettájára.
Tudtam, hogy azt várja, hogy odamenjek és ráordítsak, hogy hagyja
abba, ezek élete eddigi legjobb munkái.
Hátat fordítottam, lassan végigmentem az udvaron, aztán ki a kapun,
végig az utcán a villamosmegállóig, nagyon csípte a levegő a nyakam ott,
ahol beleharapott.
Soha többé nem láttuk egymást.
7.
A víz fekete volt, a búvárlámpa fénye inkább csak mélyítette a sötéten.
Zúgott a fülem, valahol nagyon messze mintha doboltak volna.
Az ausztrál fiú csuklóját fogtam, próbáltam az arcába világítani, a
maszkja elé dugtam a karom az órával. Az jutott eszembe, ha tudnám
a nevét, és nem véletlenül sorsoltak volna párba merülés előtt, akkor
talán el tudnám érni, hogy visszaforduljon.
Ahogy kitépte a kezét a szorításomból, éreztem, hogy lecsúszik a
csuklójáról valami, bőrfonatos gyöngyös karkötő volt, eszembe jutott
a mozdulat, ahogy merülés előtt okét mutat, a karkötő előrecsúszik a
csuklóján.
A kezem a karkötőre szorult, ahogy a másikkal próbáltam elkapni
a fiú lábát, a lámpa kialudt.
Megfeszült a testem, tudtam, hogy ellen kell állnom, nem úszhatok
azonnal a felszínre.
Az ausztrál akkor már sehol nem látszott, de mintha még éreztem
volna a neoprénen áthatolni az áramlatot, amit az úszása lendülete
keltett.
Soha többé nem láttuk egymást.
8.
– Akkor úgy lesz, ahogy megbeszéltük? – kérdeztem a felségem szeretőjét.
Bólintott, az arca sárgás volt a kialvatlanságtól, én se nézhettem ki sokkal jobban.
Én se aludtam semmit az éjjel, a tenyeremen fájt a seb, amit a dremelkorong vágott rajta hajnalban, szerencsére pillanatragasztóval össze tudtam fogni a vágást, nem kellett a sürgősségire menni, nem kellettek varratok.
Végignéztem a hídon, a legmagasabb pontján úgy nyolcvan méterre volt az országút fölött.
A jól begyakorolt mozdulattal a zsebembe nyúltam, a két érme melegen csúszott az ujjaim közé, egész idefele vezető úton szorongattam őket, még őriztek a kezem melegét.
– Akkor dönts, fej vagy írás? – szóltam rá.
Rebbent egyet a szeme, aztán lassan kimondta, írás.
Ahogy mozdult a kezem, egy fél szisszenési időre elbizonytalanodtam, hogy a kisujjam és gyűrűsujjam vagy a mutató és a nagy ujjam közé fogott érem-e az, de ahogy kivettem a kezem a zsebemből már csak a megfelelő érem volt az ujjaim között.
Akkor lássuk, mondtam, a levegőbe dobtam.
A dobás majdnem túl magas volt, oldalra kellett lépjek, hogy el tudjam kapni, ahogy megfogtam és a csuklómra csaptam, éreztem, hogy a tenyeremen elkezdett felszakadni a seb.
Odanyújtottam a csuklóm a felségem szeretője elé, csak amikor odanézett akkor vettem le a pénzről a tenyerem.
Írás volt persze, a pénz felszínén vérpöttyök gyöngyöztek.
Összeszorítottam a tenyerem, a felségem szeretőjének arcát néztem, finoman horkant egyet, az egyik orrcimpája megremegett, látszott, hogy fél, egy pillanatra majdnem megsajnáltam, de aztán elképzeltem, hogy ugyanezzel az orral a feleségem hasa fölé hajol, beleszagol a köldökébe, aztán lejjebb csúszik, beszívja a pinája szagát. A dremelkorong hasítására gondoltam, arra ahogy az átforrósodott fém a húsomba hatol, arra, hogy milyen nehéz volt vízszintesen kettévágni és aztán összeragasztani a két pénzérmét.
– A sors akarta így – mondtam, zsebre tettem a pénzt.
A felségem szeretője összehúzta magán a kabátot, aztán elindult híd közepe felé.
Nem vártam meg, hogy odaérjen, abból, ahogy leszegte a fejét tudtam, elszánta magát.
Nem láttuk egymást soha többé.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!