Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet (Részlet a regényből)

Máriának már a megjelenése is hosszú hetekre témát ad. A fiatalasszony Dreghinben sem mond le a miniszoknyáiról, a kiskosztümjeiről, a rikító, maga kötötte sáljairól és a minden hajnalban feltornyozott frizuráról. A hetvenes évek elejének divatjáról, amit a hatvanas évek végén kiadott, rongyossá lapozott divatlapokból néz ki és képzel tovább. A legtöbb nő akkoriban még épp csak szokja a többnyire sötétbarna vagy fekete, egyenes szárú műszálas nadrágokat, leginkább bokáig érő, nehéz szoknyákban, vastag pulóverekben járnak. A mitrui textilesek persze felhasználnak egy-egy izgalmasabb, hazalopott szövetet, kilesett szabásmintát, amit egyébként a moszkvai nőknek gyártanak, Lenin feleségeinek, ahogy maguk között mondják, de azokat is alig veszik fel, mert nincs hova, nincs kinek.

A férjük úgyis arra kíváncsi, ami alatta van. Így aztán Mária ruháit, táskáit egy pillanatig sem irigylik, inkább Tibort sajnálják: nem lehet könnyű egy olyan asszonyka mellett, aki még a házasság után is tetszeni akar mindenkinek.

A valódi sopánkodást viszont a református hit váltja ki. Hiszen milyen ördögtől való vallás lehet az, amely nem kéri a keresztet és nem használ gyertyát, kérdezgetik rémülten. Mária hirtelen nem is tud meggyőző választ adni a kereszt hiányára, homályosan eszébe jut Luther meg a wittenbergi vártemplom kapuja, de ezek sehogy sem illenek a mitrui navétás buszra, a varrósoron dolgozók közé. Ide valami egyértelműbb kellene, kézzelfogható. Csodával felérő felelet. A kimondhatatlan rémület miatt egy hosszú pillanatig ő is félni kezd a saját vallásától, hirtelen az asszonyok szemében tükröződő Isten haragját látja bele a balsorsába, pedig Istennel neki eddig semmi dolga nem akadt a karácsonyokat és húsvétokat kivéve, ám a pillanat szerencsére elmúlik, és ő mosolyogva ígéri meg, hogy megfogadja a tanácsukat, és még a héten megbeszéli a dolgot a pópával. Egy asszony belenyúl a táskájába, és a retiküljéből kártyanaptár nagyságú képet vesz elő, Isten fia, sárgás fényű glória a beesett arc fölött.

A papír vastag, a színek kissé félrenyomva, fusiban készülhetett valamelyik nyomdában. Addig is tegye csak el, mondja az asszony, nála mindig van kettő, pont az ilyen alkalmakra. Mindenki keresztet vet megkönnyebbülve, hogy ilyen jól rendeződnek az ügyek, nagy az Isten hatalma, és pont a szent kereszt felmagasztalása előtt, Szent Kornéliusz napján, aki épp az asszony egyik kedves szentje, mert az a római katonatiszt sok adományt osztogatott a szegényeknek, amikor épp nem imádkozott.

– Nyugodtan odaadhatja másnak – mondja Schvandt úr, a nyugdíj előtt álló gyógyszerész, amikor Mária elmeséli neki az esetet. Ő is kapott már vagy legalább húszat, teszi hozzá. Olyan is volt, hogy valaki egy köteggel akart fizetni a lázcsillapítóért. Fogja fel úgy, mint a törődés jelét. Egyébként az ortodox kalendárium szentek tekintetében talán a legzsúfoltabb a világon, nevet fel az alacsony, görbe hátú patikus, és itt heti kettőt általában meg is ülnek. Olyankor kerülik a hívságokat, ékszert sem vesznek fel, és csak mímelik a munkát. Már ahol lehet.

– De ezt hogy… – …engedi a munkamániás szocializmus? A rendőrnek is imádkoznia kell valakihez, hogy jobban szolgálhasson, nem?

Mária lopva körülnézett, hogy vajon más is hallja-e a beszélgetést.

De Schvandt zavartalanul folytatta.

– És hát a főtitkár egyelőre még nem szent, csak szeretne az lenni.

Mégsem meri sem eldobni, sem elajándékozni a papírikont.

Hosszú évekig ott ragad a pénztárcájában az anyja és egy régi ház újságból kivágott, szemcsés fotója mellett. A szakállas, jóságos arc az idő során egyre felismerhetetlenebbé válik, a glóriából szinte semmi sem marad, és így már inkább valamiféle fenyegetést sugall, mintsem védelmet.

Szinte nincsen nap, hogy a buszpályaudvarról jövet ne ugorjon be a patikushoz, a hármas számú gyógyszertárba. Neki mond el mindent, az öreg lassan a pszichológus és a gyóntatópap keverékévé alakul át, aki cserébe különféle elméletekkel lepi meg a lányt. Mária mesél Floricáról, a főnökéről, az ostoba, máramarosszigeti parasztlányról, az egyedüliről, aki nyíltan gyűlöli. Mert mindig is a magyarok meg a zsidók hozták a bajt erre az országra, sziszegi neki az irodájában, persze diszkréten, négyszemközt.

Így aztán nem is kap igazi feladatot a mitrui gyárban, a selejtes darabok hasznosításával bízza meg, amivel tényleg nincs sok munka, hiszen a legtöbbet vagy ellopják, vagy ipari rongy lesz belőle. Papírokkal, kimutatásokkal piszmog Mária a műszak végéig.

– Mondja meg neki – biztatja Schvandt Emeric –, hogy a zsidó kolónia nélkül még egy lyukas cipőtalpat se kapna itt a pénzéért.

Hiszen a németek meg a zsidók hozták ide vagy neveltek ki helyben igazi kézműves mesterembereket, és vezették be az igazi kereskedelmet, a céhek szabályait. Szabályok nélkül egymást is belefőzték volna a csorbába, húzza megint mosolyra a száját az öreg. Aztán megint csak arról győzködi Máriát, hogy ennél jobb helyre nem is kerülhettek volna. Nem is csak a történelem miatt, hanem mert tényleg mázlis egy hely a környék. Gondoljon csak bele, magyarázza, a sok domb meg a lecsapolt, de egészen soha meg nem szelídített mocsarak miatt itt sosem volt annyi termőföld, hogy érdemes lett volna kollektivizálni. Ezt a traumát is megúszták, ezért nincs igazi félelemérzet az itteni parasztban, hacsak nem ördögszarvakkal érkezik. Mert mindenkinek maradt annyi, hogy megtermelheti magának a betevőt, és ebből jut bőven a városnak is. Miközben otthon, s erről Mária mind többet olvashat az anyja leveleiben, egyre nagyobb leleményesség kell az alapélelmiszerek beszerzéséhez. Még nincs akkora ínség, amilyen majd a nyolcvanas években köszönt be, de a megvonás már elkezdődött. Itt meg… Igazából csak arra van gondjuk, hogy az általános vágási tilalmat megkerülve, hiszen minden gramm marhahús exportra megy, idejében eltörjék a borjú lábát, mert akkor csakhamar kiállítják az engedélyt a kényszervágásra. És még az sem tűnik fel nagyon senkinek, hogy leginkább az ünnepek előtt botladoznak olyan szerencsétlenül a jószágok, mert az állatorvosnak is jól jön a marhalábszár. Abból csinálják maguk azokat a finom kis pörköltöket, csillant föl a szeme.

Szóval értse meg, kedves, ez egy kis sziget, zárja végül monológját a patikus, s már önti is ki a kávét a csészékbe. A kommunizmus oázisa, ahol, hacsak nem köpi le valamelyik gyűlésen a Vezető fényképét vagy tolja le a nadrágját, hát évekig meghúzhatja magát. Sőt ha van magukban némi önkontroll, akkor még boldogulhatnak is, anélkül, hogy bárkit fel kellene jelenteniük.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!