Ha én leszek az elnök!

 – Mint a Bridges-dinasztia sarja, ön egy kicsit jobban tiszteli a hollywoodi legendákat, mint az elsőgenerációs Coen-testvérek. Mit szólt, mikor azzal kereste meg Joel és Ethan, hogy próbálja meg lekörözni John Wayne Oscar-díjas alakítását A félszemű (True Grit) remake-jében?

Jeff Bridges: Tamáskodtam, hogy nem a legjobb ötlet. Ők meg győzködtek, hogy ennek A félszeműnek semmi köze sem lesz ahhoz A félszeműhöz. Őket csak Charles Portis regénye érdekli. És igazuk volt. A könyv tényleg tele van „coenes” csavarással, fintorral meg humorral.

– Mit ért „coenes” csavaráson és fintoron?

Jeff Bridges: A regény erkölcsi mondanivalóját félretéve, a sorok között ebben a sztoriban is benne van az a finom lehetőség, hogy így is lehet értelmezni, meg úgy is. Főleg miután a könyv átment két ilyen zseniális kézen, mint Joelé és Ethané. Nagypofájú westernhős, be nem áll a szája, de nem mond sokat, csak sztorizik, azt viszont istenien. Szemben a klasszikus hallgatag westernhőssel, akinek titka van, és csak minden szökőévben nyitja ki a száját, de akkor is csak egy tőmondat erejéig. Nem akarom lelőni az összes poént, mert akkor mi marad a nézőnek? Mindannyian vagyunk annyira dörzsöltek, hogy kihajtsuk, ami fontos, westernhőst és nézőt is beleértve. Nem igaz?

– Akkoriban az járta, hogy szemet szemért, fogat fogért. Ma viszont sokkal kifinomultabb az igazságszolgáltatás.

Jeff Bridges: Biztos? Mert szerintem nem sokat változott. Szinte semmit. Akkoriban is csak egy paraszthajszálon múlt, hogy ki az angyal és ki az ördög, és ha jól belegondol, ma is pont így van. A hatalom akkor is sokaknak elcsavarta a fejét, most meg aztán tényleg a csillagos ég a határ. Csak más jelmezben járunk.

– Tehát ön jobb pandúr lenne, mint rabló?

Jeff Bridges: Nem lennék jó pandúr, mert vajból van a szívem, és nem tudnék rendet vágni. Filmen persze eljátszanám, de ha már lúd, legyen kövér: akkor a legmagasabb szinten, a Fehér Házban. Elnök még nem voltam. De a világért sem cserélnék Obamával.

– Ragozhatjuk így meg úgy, végül mégiscsak John Wayne Oscar-díjas alakításának nyomdokai­ba lépett. Hogy szabadult meg ettől a nyomasztó tudattól és ennek csapdáitól?

Jeff Bridges: A két rendező közölte: nincs rá utalás. Ha nincs, hát nincs, bevéstem, csináltam. Kikerülni persze nehéz, hogy a kritikusok meg a jó memóriájú nézők felemlegessék és a fejemre olvassák, de bízom benne, hogy nekik is feltűnik, a két alakítás köszönőviszonyban sincs egymással.

– Ön az egyik utolsó reneszánsz ember: színész, zenész, festő, társadalmi aktivista. Melyik szerepében érzi magát igazán otthon és melyik az, amelyiket kihívásnak tekinti?

Jeff Bridges: Mindegyik én vagyok és mindegyik kihívás. Minél közelebb érzem magamhoz, annál nagyobb kihívás. A Bolond szív az utolsó csepp véremig kivette belőlem a színészt meg a muzsikust, éltem-haltam érte, hogy végre olyasmit csinálhatok, ami ötvözi a kettőt, mégis bepánikoltam tőle, hogy túl magas labda. Az „Egy gyerek se éhezzen” (No Kid Hungry) kampányom a másik. Kaparok érte, mint egy őrült, szívemet-lelkemet beleteszem, de mennyivel kerülök közelebb a lényeghez? Mennyit sikerül elérnem abból, amit kitaláltam? Mennyivel sikerül előbbre mozdítanom az ügyet? Mindennel így vagyok. Momentán az új lemezemmel. Veszik? Nem veszik? Kell valakinek egyáltalán?

– Ilyenkor elég lenne rápillantania az Oscar-díjára és máris megnyugodna.

Jeff Bridges: Rá akartam venni a feleségemet, hogy dugja a zoknik vagy a gatyák közé a fiókba, hogy néha orrba vágjon, hogy tényleg megkaptam, de nem hagyta, és a polcon csillog-villog a konyha és az ebédlő közti folyosón. Orrba vág, ha kérem, ha nem.

– Milyen tanácsot adna kezdő a színészeknek?

Jeff Bridges: Menj az orrod után, mondják, és ebben nagy igazság van. Mindig csodáltam Sylvester Stallonét, ahogy megírta és összegrundolta magának a Rockyt. Ha egy fiatal színészben van elég kakaó, találja meg magának az álomszerepet, írja vagy írassa meg, és hajtsa ki magának. Nem kellenek hozzá milliók, csak elszántság, bátorság, lelkesedés és türelem.

– Pályája során dolgozott Barbra Streisanddal, Jessica Lange-gal, Michelle Pfeifferrel, Jane Fondával, Kim Basingerrel. Melyikükre emlékszik legszívesebben és miért?

Jeff Bridges: Lehet, hogy furán működik az agyam, de mindig az a partnernőm a legkedvesebb, akivel utoljára dolgoztam. Momentán Hailee Steinfeld, aki A félszemű forgatása közben ünnepelte a 14. születésnapját. A kortársnői többsége olyan, mint egy viharvert 35 éves, zárkózott, kemény, megkeseredett, ugyanakkor iszonyúan gátlásos. Ez a csillagszemű kisbogár meg csacsogott, udvariasan előre köszönt, itta az ember szavait, büszkén viselte az ártatlanságát és tudatlanságát, és egy felnőtt érettségével és komolyságával olyat tett le az asztalra, hogy mindannyian csettintettünk. Akkor értettem meg, mitől ilyen természetes, amikor megismertem a szüleit. Ezt a kislányt nem kell a széltől óvni. Kutyabaja se lesz Hollywoodban.

– Abban a Hollywoodban, ahol a fehér hollónál is ritkább egy 33 évig tartó házasság, mint az öné. Mit csinált jól, amit mások rosszul?

Jeff Bridges: Mások elváltak, ami egy házasságnak se használ. A házasság gyakorló intézmény. Ismeri a viccet, mikor a kezdő muzsikus megkérdi, hogy juthat el a Carnegie Hallba? Gyakorlással, fiam, gyakorlással és megint csak gyakorlással – szól a válasz. Nem kell hozzá 33 év, hogy árkot ugorj a házasságban, mert már az első héten van min hajba kapni. Kérdés, hogy mit akarsz, menni vagy maradni. Ha maradni, akkor számolj vele, hogy az árkok csak mélyülnek és gyarapodnak, de ha továbbra is maradni akarsz, akkor mindet átugrod. Nem leugatni kell a másikat és bosszút forralni, hanem odafigyelni arra, amit mond. Csak tudni kell, mikor kin van a sor. Ha az ember eldönti, hogy élete végéig benne marad, akkor nem a menekülésen töri a fejét, hanem azon, hogy tegye kellemesebbé és jobbá. Szeretettel, figyelemmel, türelemmel, megértéssel és sok-sok gyakorlással. El lehet jutni a Carnegie Hallba, nekem elhiheti.

 

Hollywood, 2011. február

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!