„Ezt dobta a gép! De majd lesz máshogy is” – mondja egy fiatalember, amikor leülünk. A kis, kerek asztalon kávé és málnaszörp. Az asztal körül hajléktalanok ülnek. Kávézóban vagyunk.
A kávézáshoz megannyi szokás, rituálé kötődik. A kávé sokak számára mindennapi szükséglet. A kávézók pedig már fogalomként vonultak be a köztudatba – meghitt, félhomályos, csendes helyek, ahol a reggeli fekete mellé elolvassuk az újságot, ahol délután belemélyedünk egy jó könyvbe, ahol meghitt beszélgetéseket, vagy éppen világmegváltó vitákat folyatunk a barátainkkal. Az Öt Veréb éppen ilyen hely. Az asztaloknál azonban nem öltönyös urak ülnek kosztümös kisasszonyokkal, a sarokban sem professzorok gubbasztanak a szakirodalomba mélyülve. Az Oltalom Karitatív Egyesület által üzemeltetett helyen nap mint nap hajléktalan emberek üldögélnek. Beugranak egy kávéra, vagy egy parti sakkra, van, aki a számítógép előtt üldögél, mások nagyban beszélgetnek. Mennyezetről lógó csillárra, ébenfa burkolatú pultra ne számítson senki. A Dankó utcában nem ettől lesz egy hely népszerű. Van viszont zenegép, ottjártunkkor valaki egy Zámbó Jimmy-örökzöldet kért éppen.
Sándor 62 éves – övé a málnaszörp. Nyugdíjasnak még fiatal, a munkáltatóknak viszont már öreg – foglalja össze a tapasztalatait. Ettől függetlenül valamilyen munkája mindig akad. Ha éppen nincs, már a következőt keresi, most is várja, hogy hívják egy helyről. Minden nap megfordul a kávézóban. „Engem itt az egész környék ismer, sok barátom van. Jó ide beülni, lehet beszélgetni, tévét nézni. Most éppen Van Gogh önéletrajzát olvasom, már másodszor” – mutat a könyvespolc irányában, amelyen legalább ötven kötet – köztük klasszikusok és ponyva is – sorakoznak.
A pult túloldalán Szász Emese mosolyog. A kávét üvegpohárban (abban a klasszikus kávés- pohárban) szervírozza, tejszínhabot is nyom a tetejére – két kávéért és egy szörpért fizetünk 180 forintot. „Nem az a lényeg, hogy mennyibe kerül.
Mert azért azt lássuk be, ez a bolt amúgy veszteséges… Maga a tény a fontos, hogy fizetni kell érte. Ez nagyon sokat ad egy hajléktalan ember önbecsülésének, hogy fizet a kávéjáért” – magyarázza Emese. A polcokon csokoládé, húskonzerv, sós mogyoró is akad, mindig a felmerülő igényekhez mérik a kínálatot. Viszont aki bejön, annak fogyasztania kell, ez a szabály.
De sokkal többről van itt szó, mint arról, hogy valaki vesz-e egy pohár szódát. Azok, akik a kávézóban megfordulnak, ideig-óráig részesei lehetnek egy olyan létformának, amelyből társadalmi helyzetük alapján ki lennének rekesztve. Itt nyugodtan üldögélhetnek, találkozhatnak az ismerőseikkel, de lehetőségük van telefonálni is (a rokonaiknak, vagy éppen munkaügyben), és használhatják a számítógépet is. Ilyen apró lépések sokaknak segítenek abban, hogy összeszedjék magukat, utat találjanak a kilátástalanságból. Nem beszéltünk egy olyan betérővel sem, akinek ne lenne terve a továbbiakra. Van, aki kamionokkal száguldotta körül korábban Európát, ám a gazdasági válság tönkretette a cégét. Ő mégis bizakodik abban, hogy egyszer még visszaülhet a volán mögé. Eljár a kávézóba, de arra kért minket, a nevét ne írjuk le.
„Ciki ez, megmondom őszintén. Én nem idevaló vagyok. Sokan ismernek, nem akarom, hogy lássák, hova jutottam” – vallja be őszintén. Szász Emese szerint a kávézó elsődleges érdeme az, hogy méltóságot ad azoknak, akik bejönnek. „Sokat foglalkozom a vendégekkel, a problémáikkal. Velem megbeszélik a családi gondokat, segítséget kérnek, ha elakadnak, megosztják velem a félelmeiket. Egy-egy olyan eset, amikor látjuk őket talpra állni, hihetetlenül nagy sikerélmény. A kezdeti lökést mi adjuk, de ahogy gyűlik az önbizalmuk, egyre jobban törekszenek arra, hogy megpróbálják megoldani a problémáikat.
Ebben csak egy kis lépésnek tűnik ez a kávézó, de valójában sokat tud adni. Olyan hely ez, ahol az emberi kapcsolatoknak nagyon fontos szerepe van. Volt már itt esküvő, és keresztelő utáni buli is. Előbbi például egy olyan pár esküvője volt, akik már albérletben laknak, egyikük dolgozik is, mégis ide jöttek vissza, hogy ünnepeljenek, és meghívják a barátaikat koccintani” – magyarázza Emese a kávéház legfontosabb funkcióit.
Hajnalka még nincs 22 éves. Most éppen albérletben lakik, de nem olyan régen. Munkája egyelőre nincs, takarítónőként szeretne elhelyezkedni. A kávézóba azért jár vissza, hogy a régi ismerőseivel találkozzon. „Szerintem a többség ezért jár ide, hogy tartsa a kapcsolatot a barátaival” – meséli. Természetesen van olyan is, aki egy kicsit másként látja a dolgokat. Józsi például nem kifejezetten a kávé miatt, hanem a cigarettáért jön be. „Barátok? Azok addig vannak, amíg van más is” – ütögeti meg a zsebét, miközben fanyarul mosolyog. Egy utcalapot, a Csillagszállót árulta az utcán, és hamarosan ismét fogja is, most azonban főként az alumínium- dobozok összegyűjtéséből és beváltásából jut csekély pénzhez. A lelkesedés viszont belőle sem hiányzik, amikor a munka kerül szóba. „Lesz majd, lesz! Sajnos túl megerőltető helyre nem mehetek, mert árt a szervezetemnek, de valamit mindig tudok majd találni” – bizakodik. Azért ő sem egészen magányos harcos.
Szinte mindenki köszön neki, aki elhalad mellettünk, ő pedig visszabólint. Elmenőben még látjuk, ahogy Hajnalkával beszélget az utcán, miközben pöfékelnek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
