Szakállportrék, London, Somerset House
Mi a közös Karl Marxban, Raszputyinban és Lemmyben, a Motörhead zenekar énekesében? Egyiküket sem tudnánk elképzelni ikonikus arcszőrzete nélkül.
A szakáll volt már tiltott, kötelező, gúnyolt és ünnepelt viselet a történelem során, napjainkban pedig olyan népszerűségnek örvend, amilyennek utoljára a viktoriánus korban. Most például Brock Elbank angol fotós a héten nyílt kiállításának központi eleme a londoni Somerset House-ban – alanyait nem köti össze más, mint az állukon növekedésnek eresztett szőr. Na meg a jótékonysági munka.
Elbank ugyanis elsőként az ausztrál aktivista Jimmy Nigles arcbozontját örökítette meg, aki – egy barátja halálát követően – a bőrrák elleni küzdelem jegyében kezdett szakállprojektbe. Elbank közösségi oldalakon segítette Nigles munkáját, felhívására több mint 1200 önkéntes fotóalany jelentkezett. Azóta az internet hőseivé avanzsáltak, akik szakállal kampányolnak a bőrrákszűrés fontossága mellett.
A háromteremnyi, hol színes, hol fekete-fehér portrékban semmi sem közös, ahogy két egyforma szakáll sincs: a derékig érő zuhatagtól egészen a pedánsan rövidre nyírt kis pamacsig. A Kossuth Lajos-féle, arcot keretező fazon mellett felbukkan a hosszú, tömött, az áll két oldalán csíkban növesztett rosszfiús, a kordában tarthatatlanul kunkori és kaotikus. Egyáltalán, milyen lesz a szakálltól egy férfiarc? És a női? (Utóbbira is van példa, transzvesztiták és álszakállak is helyet kapnak a gyűjteményben.)
Elbank képei megannyi sztereotípiára reflektálnak: itt a matróz és az őrült filozófus, a maharadzsa és a jógi, a remete és a raszta, a hippi és az angol gentleman, a tetovált rocker és a nőcsábász blueszenész.
Ahogy sorra vesszük őket, eltöprengünk: már egy szakáll mögé is mennyi karaktert képzelhetünk, mielőtt az arcot szemügyre vehettük volna.
RÓNYAI JÚLIA, LONDON
A kiállítás március 29-ig látható.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!