Korai lenne még a hollywoodi férfiuralom végét kihirdetni, miután készült végre egy film, amely főhőseit, témáját, és még a poénjait nézve is nőkről, nőknek készült. Mi több, még a női szexizmus is megjelenik benne, ami a férfi nézők mellett az érzékenyebb nők fülét is bánthatja.
Az új Szellemirtók ugyan a bevált forgatókönyvön nem csavart sokat – megint valaki ki akarja nyitni az átjárót a szellemvilág és az embereké közt –, látványában sokkalta merészebb és félelmetesebb, mint a ’80-as évekbeli elődei.
Ilyen szörnyek még a Trónok harcában sincsenek, mint amilyenek a sötét New York-i metróalagútban ugranak ránk, ami 3D-s szemüveggel csak még hajmeresztőbb élmény. Előkerülnek a régi kellékek is, a felspécizett halottaskocsitól a protonfegyverekig, csakhogy minden kicsit másképp, hiszen önálló történetet kapunk.
Épp ezért nem a régi karakterükben tűnnek fel az eredeti szellemirtók sem, akik mind beugrottak egy-egy pompás epizódszerepre, míg a legendás vígjátékgyáros Ivan Reitman producerként tért vissza „gyermekéhez”.
Már az ismerős főcímzenétől elindul a bizsergés, és pár perc múltán kellemesen magával ragad a film, ámbár nem hagy maradandó nyomokat. Hollywoodi szuperprodukcióhoz mérten széles skálán mozognak és elképesztő intenzitással zuhognak a poénok a szitkom-humortól az Adam Sandler-i pukigagekig; megjegyezhetetlen a sok kütyü neve is (mindegy, csak lőjenek vele és jó lesz), de legalább a szellemek nem játsszák le a négy hősnőt. A férfiak ellenben lealacsonyító szerepekbe kényszerülnek, a recepciós Kevint (Chis Hemsworth) kifejezetten „a szépségéért” tartják, de még annyi agysejtje sincs, hogy ez ellen lázadjon.
Azért nem bánnánk, ha a 21. század, melyet sokan a nők évszázadaként emlegetnek, nem pont olyan lenne, mint a legirritálóbb férfisztereotípiák, csak nők által elkövetve.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!