Érdekes története van Bodor Ádám új könyvének. A kötet tartalma ugyanis 1978 és 1981 között született, és eredetileg a kolozsvári Utunk folyóiratban megjelent tárcák gyűjteménye.
Az írások egy része ugyan átdolgozva megjelent Bodor novellásköteteiben, de a nagyobb rész talán feledésbe merült volna, ha négy éve, az író 70. születésnapján a Székelyföld folyóirat nem vette volna elő az egyik tárcát. Ez katalizálta a folyamatokat, időrendbe szedték a több mint 20 éves leletet, majd az Élet és Irodalom újraközölte az egész anyagot szintén három év alatt. Egyértelmű volt, hogy ezek a tárcák megérdemlik, hogy egyszer könyvformát „kapjanak”, hiszen nem afféle melléktermékekről van szó, pontosan illeszkednek az írói életműbe. Ráadásul, Az utolsó szénégetőket olvasva egészen más értelmezést is kaphatnak az egyes darabok, mint a folyóiratközlésekben. A köztük lévő kapcsolatok, ismétlődő motívumok felerősödnek, így aztán voltaképp nem csupán egy tárcagyűjteménnyel gazdagodtunk, hanem olyan izgalmas irodalmi művel, amely felkínálja annak a lehetőségét, hogy akár lazán összefüggő történetként értelmezzük. A felvillanó apró képek magukon hordozzák Bodor Ádám sajátos látásmódjának, írói világának minden jellemzőjét, ismerős a táj, a szereplők. Ugyanakkor érdekes, hogy hiába több évtizedesek a szövegek, ez szinte fel sem tűnik.
Az utolsó szénégetők egy rendkívüli író remek könyve. Azoknak, akik eddig is kedvelték műveit, kötelező feladat, de azoknak, akik most szeretnének megismerkedni a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedő életművével, ideális bevezető lehet ez a könyv. A Bodorra jellemző nyelvi gazdagság és sűrítettség mellett mégis könnyedebb, szórakoztató alkotás, amely kedvet csinál a további Bodor-művek (újra)olvasásához.
Bodor Ádám, Az utolsó szénégetők Budapest, Magvető, 2010. 168 o., 2490 Ft.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
