Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Mielőtt elindultunk volna a belvárosba, tettünk egy kisebb kitérőt. Tuba ötlete volt, hogy nézzünk be a Hatcsöcsűbe, és én nem is ellenkeztem vele. Hajdúvágás legendás intézménye volt ez a késdobáló, gimis korunkban, ha Tubáéktól indultunk szokásos pénteki ivótúránkra, ez volt az első állomásunk általában. Volt ennek a helynek valami tisztességes neve is, de azt senki sem használta, mindenki csak Hatcsöcsűként emlegette, mi is, akik az idősebbektől tanultuk el, hiszen élőben sosem láttuk a három mitikus pultosnőt. Mire elkezdtünk oda járni, már csak Marika néni dolgozott ott egyedül, és hát az ő mellei nemigen indítottak akkor már senkit sem arra, hogy kocsmát nevezzen el róluk.

De állítólag a nyolcvanas években, amikor a csehó a virágkorát érte, és három felszolgálónőt is foglalkoztatott, sokan csak azért jártak oda, mert mindhárom csaj meglehetősen dús keblekkel volt felszerelkezve. A férfinyelv pedig rögtön a hely fő attrakcióját emelte ki a névadással. Mindennek mára a néven kívül semmi nyoma nem látszott; a pult túloldalán egy köpcös, ősz harcsabajszú, mogorva fickó támaszkodott unottan, és szódásszifon szemüvege mögött ülő gombszemeit rögtön ránk szegezte, ahogy beléptünk. Csak férfiak ültek odabent, néhány lecsúszott, öreg paraszt a pultnál, egy asztaltársaságnyi meghatározhatatlan korú melós meg egy csapat kamasz, akik a dartsgép körül forgolódtak, és nyilván csak alapozni tértek be valami drágább és divatosabb szórakozóhely előtt. Mi is alapozni jártunk ide régen, jobb helyet keresve sem lehetett ehhez találni, és bizonyosfajta örömmel vettem tudomásul, hogy ezt a tulajdonságát azért még mindig őrizte a kis krimó.

– Sör és uncsi? – kérdezte Tuba, mikor megálltunk a szótlan csapossal szemben.

– Oké – feleltem, és önkéntelenül is arra fordultam, amerre a harcsabajszos nézett. A pulttal szemközt, egy falra szerelt kis állványon egy ócska tévé állt, be volt kapcsolva, de hang nélkül ment, gondolom, a zenegép miatt. A szemcsés képernyőn a híradó futott, egy tárgyalótermet mutatott a kamera, aztán beúszott a kép alján egy felirat: életfogytiglanit kaptak a roma sorozatgyilkosságok elkövetői.

Balázs kikérte a piát, és rögtön ki is fizette azt a kört. Alig akartam elhinni, hogy milyen kevés pénzt kellett leszámolnia a pultra; úgy látszik. az időutazós hangulat az árakra is vonatkozott. A pultos figurát leszámítva különben tényleg alig változott valami. Ugyanaz a kopott törtcsempe-padló volt a lábaink alatt, mint tíz éve, és ugyanazok a műbőr borítású, fémlábú székek álltak szerteszét. Igaz, eltűntek a hamutartók és a súlyosan gomolygó füst is, mióta tilos lett odabent cigizni, de a hosszú évtizedek dohányszaga kitartóan szivárgott még a lambériából, a függönyökből, és a törzsvendégekből is.

Rosszkedvű voltam és ingerlékeny, egyszerre nyomasztott ez a furcsán tompára sikerült telefonbeszélgetés Magdával, és Juli viszontlátása. Közben az jutott eszembe, ahogy anyám rám szólt, „ne igyál dühből”, de hát a kurvaéletbe, gondoltam, és magamba rántottam az Unicumot.

– Érted ezt, Tuba? Mi a szart akar az jelenteni, hogy keressem meg?

– Szerintem ne fújd föl.

– Hát együtt élünk, basszameg. Hazamegyek és beszélünk. Mi az, hogy keressem meg?

– Lehet, hogy úgy érti, hívd föl, ha átgondoltad.

– Á, nem ismered Magdát, nem szokott rébuszokban beszélni. Pont ez idegesít.

Miközben előző este, de még aznap délután is volt néhány pillanat, amikor azt éreztem, hogy hiba volt ide jönnöm, itt, a Hatcsöcsű kopott kis asztalánál  ülve, nagy kortyokban öblögetve az olcsó sört, hirtelen elkezdtem biztonságban érezni magam. Biztonságos távolságban, úgy értem, mindentől és mindenkitől. De közben tudtam azért, hogy ez nem tarthat sokáig, szóval gyorsan kikértem még egy kört, hátha az alkohol segít kicsit meghosszabbítani a nyugalmat. Csak ne járt volna közben anyám mondata a fejemben, mint valami átok, amitől megkeseredik a számban az ital.

Nem akartam ezzel untatni Balázst, de úgy tűnt, hogy kíváncsi rá, szóval elég sokat meséltem neki Magdáról, attól a reggeltől kezdve, hogy felébredtem mellette a Hollán Ernő utcában, nem sokkal az osztálytalálkozónk után, addig a kedd éjszakáig, amikor leléptem tőle a sporttáskámmal a vállamon.

Nem egy folyamatos történetet adtam elő, hanem apránként adagoltam neki a mozaikdarabkákat, előre és hátra ugrálva az időben, az alkoholtól lassan megbokrosodó asszociációimat követve szeszélyesen.

Elmeséltem, hogy egy időben az volt a mániánk, ráadásul elsősorban a Magdáé, hogy járjunk ki esténként és dugjunk elhagyatott parkokban. Volt, hogy a Gellért-hegyen próbáltunk ki egy sötét játszóteret, volt, hogy bringával kitekertünk a Lánchídhoz, és fellopakodtunk az alagút tetejére, amikor senki nem járt ott, de előfordult, hogy az utolsó 21-essel felmentünk a Normafához, ahol aztán tényleg nem zavart meg egy lélek sem. És azt sem titkoltam el Tuba elől, hogy engem mennyire feszélyezett eleinte ez a dolog, nem nagyon tudtam elengedni magam, és tulajdonképpen később is csak a rutin segített benne. Viszont, az utóbbi időben, amikor egyre kevesebbet szeretkeztünk, valamiért a fantáziáimban visszatértek ezek a jelenetek, és aztán önkéntelenül is a belső mozim alapvető részeivé váltak magányos fürdőszobai onanizálásaim közben.

Kikértünk egy újabb kört, aztán még egyet, és közben tovább meséltem. Felidéztem a legszebb emlékeimet is, a nyaralást két éve Barcelonában, az őszi, balatoni borozós hétvégéket, spontán roadtripjeinket, amikor szabadnapjainkon, egy kiadós reggeli után csak úgy beültünk a kocsiba, és mentünk, mentünk, kikapcsolt GPS-szel, amíg egy ismeretlen város főterén nem kötöttünk ki. És meséltem Magda beszédhibájáról is, pöszeségéről, amit elég jól kikezeltek gyerekkorában a logopédusok, de ha nagyon jó kedve volt és hadart, vagy ha nagyon maga alatt volt és csak pusmogott, előelőjött megint. Imádtam ezt eleinte, és évődve ugrattam vele sokat, aztán megszoktam, később meg már idegesített is kicsit. Részletesen beszámoltam arról, hogy az utóbbi időben úgy éreztem, elveszítettük az egyensúlyt, és csak üldöztük a másikat, soha nem értük egymást utol. Az én baráti körömből lassan kikopott az egyetemi ismerősök nagy része, az egy-két legközelebbi ismerőst leszámítva, elsősorban Mátét, persze. Magda is munkahelyet váltott, átkerült az egyik legmenőbb belvárosi galériába és ott kezdett kurátorkodni. Csupa új ember vette körül, ezzel együtt egyre kevesebb közös barátunk maradt; szép lassú lemorzsolódás volt ez, alig vettük észre menet közben, aztán egyszer csak kemény tényként jött szembe, hogy nagyon más társaságokba akarunk járni. Ő folyton vernisszázsokon meg finisszázsokon pörgött, követni sem tudtam már, merre. Ráadásul olyan trendi figurák bukkantak fel mellette egyre-másra, és kezdték el tenni neki a szépet, akikre nem csak, hogy kíváncsi nem voltam, de a ritka alkalmakkor, amikor valami szerencsétlenség folytán én is a közelükbe sodródtam, meglehetősen nehezemre esett nem kötekedni velük. Ha meg otthon panaszkodtam rájuk, rögtön megkaptam, hogy érzéketlen vagyok, rosszabb esetben pedig azt is a fejemhez vágta Magda, hogy úgy beszélek, mint egy vadember.

– Oké, és akkor miért vagytok még együtt? – szólalt meg végül Balázs némi morfondírozás után.

– Imádom a hétköznapokat vele. Amikor otthon vagyunk együtt, és nem csinálunk semmit, az tökéletes. Lehet, hogy ez most hülyén hangzik, de akkor is. Ülni egymás mellett és olvasni, összeütni valamit a konyhában, este megnézni egy részt a Mad Menből vagy mit tudom én, ezek hibátlan pillanatok. Mintha üres idő lenne, de én az időnek ezekben a kihagyásaiban érzem igazán boldognak magam. Sokszor azt veszem észre, miközben elnyúlva fekszem Magda mellett a kanapén és a számítógép monitorjára meredve tömöm magamba a rendelt pizzát, hogy azt kívánom, szinte könyörgök érte, egy még a magam számára is alig hallható belső hangon, hogy soha ne érjen véget ez így.

Folyton mindenki a nagy életet keresi, és bekeserednek a hétköznapjai. Én azt hiszem, nem akarok nagyobb életet ennél.

– És soha nem vágysz másra?

– Vannak dolgok, amiket szeretnék ezenkívül, persze. De nem helyette.

Tuba bólintott egyet, de nem szólalt meg. Amíg beszélgettünk, a háttérben lassan kicserélődött a közönség, az öreg parasztok eltolták a bringát, és a melósok egy része szintén hazatántorgott, aki maradt, átült a pulthoz, az asztalokat meg az újonnan érkezett tizenévesek foglalták el. A zenegépben elindult a Jégszív, a két korsó sörtől megvadult kamaszok pedig fejhangon kezdték üvölteni a dal szövegét, bele-belefúlva a röhögésbe. Engem szórakoztatott, ahogy viháncoltak ezek a srácok; habár semmi pénzért nem cseréltem volna velük, bizonyos szempontból irigyeltem az önfeledtségüket, a léleknek ezt az elképesztően naiv és sűrű pulzálását, aminek létjogosultságát egyes-egyedül az biztosította, hogy még nem fedezték fel boldogságérzetük globális indokolatlanságát.

– Akár el is indulhatunk – mondta Tuba, és egy lesajnáló mosollyal biccentett egy újabban érkezett kamasztársaság felé. Kezdett besűrűsödni a hely, már az asztalok között is toporogtak, a zenegép körül meg egy egész kórus üvöltötte hamisan az újabb retrósláger szövegét.

– Jól van – feleletem ordítva, és lehúztam az utolsó korty sörömet.

Meglepetésemre odakint még egyszer annyian álldogáltak legalább, mint bent, öt-hat fős csoportokban cigizgettek, és adogatták egymás közt körbe a már ránézésre is hányingert keltő olcsó borokat.

– Ez egy kamaszváros – jegyezte meg Tuba, amikor távolabbra érve én még vissza-visszanéztem a kocsma előtt álldogálókra. – Ha elmúltál tizennyolc, már nem élvezed annyira.

– Ezt nem tudom.

– Persze, hogy nem, hiszen te is csak kamasz voltál itt, nem láttad az egészet. De ez így működik, hidd el, mindig is így működött. Az emberek tizennyolc évesen elhúznak, aztán majd negyven körül visszajönnek. Vagy ha nem is ugyanazok jönnek vissza, de jönnek ide azért negyvenesek. Tizennyolc és negyven között viszont semmi sincs.

– Azért valami csak van. Te is itt vagy.

– Az biztos, hogy én itt vagyok – röhögött fel Tuba, aztán szótlanul sétáltunk tovább egymás mellett a sötét Dorogi úton.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!