Majdnem japán

– Mi számít most menőnek Japánban – kulturálisan?

– Hosszú ideje a nyugat-európai múzeumok vendégkiállításai számítanak jeles eseménynek, ahogy a klasszikus európai zene és a balett is. A populáris kultúrában pedig az úgynevezett j-popot a death metallal ötvöző Babymetal nevű formáció a legnépszerűbb. Ők Amerikában és Európában is ismertek, a koncertjeikre pedig nemcsak a három énekes tinédzser kislány korosztálya jár előszeretettel, de a harmincasok- negyvenesek is, mivel sok szállal kapcsolódnak az egy generációval korábbi, szintén nagyon neves X-Japan együtteshez.

– Az európai értékek iránti rajongás alapján a japán magaskultúrát nyugodtan nevezhetjük befogadónak?

– Mivel éppen – a zeneszerző halálának 50. évfordulóján – Kodály-emlékévet tartunk, nagyon sok emlékesten vettem részt, és az egyik japán karvezető szájából hallottam: „a Kodály-módszerrel nekünk felelősségteljes feladatunk van”. Küldetésüknek tekintik a főleg Magyarországon tanultakat továbbvinni, és hallva őket énekelni, egészen meghatódtam. Tehát nagyon is érdeklődőek, befogadóak, ugyanakkor, amit átvesznek, általában a saját képükre is alakítják. Jó példa erre Kuroszava Káosz című filmje, ami Shakespeare Lear királyának átdolgozása. A bosszúszomjas női főszereplő kérésére a szamurájok családirtásba kezdenek, de mégsem akarnak végezni mindenkivel, ezért egyikük egy szentélyből szerzett kő rókafejet csomagol egy kendőbe, azt nyújtja át elvégzett feladata bizonyítékaként. Az embereket rászedő róka pedig egy igen régi művészeti toposz Japánban. Így az univerzális művészeti forma és téma kiegészül egy sajátos japán motívummal. De ez visszafelé ugyanígy működik.

– Mire gondol pontosan?

– Ahogy a nyugati kultúra elsajátítja a japánt. Például a haiku nemzetközi népszerűsége óriási, a háromsoros, 5-7-5 szótagszámú költemények tömegrendezvények főszereplői – Magyarországon is. Ám a japán nyelvben a hosszú és rövid szótagok egészen mások, mint például a magyarban. A Péter „pé”-je a japán nyelvben két szótagnak számítana. Így formai változások jönnek létre már akár a fordításokban is. De az is megfigyelhető, hogy míg a japán haikuszerzők kizárólag impressziókat, hangulatlenyomatokat rögzítenek, addig a nyugati kollégáiknál sokszor előfordul a reflexió versbe foglalása is. A kulturális átalakulás tetten érhető a filmművészetben is: a kifejezetten teátrális, eltúlzott mozdulatokat használó tradicionális, szórakoztató csanbara műfaj Tarantino Kill Billjében köszön vissza modern formában.

– És mi, magyarok hogy „köszönünk vissza” a japánok szemében, mi az általános tudáskészlet rólunk, a kultúránkról?

– Mindig van mit tenni a „láthatóságunk” növelését illetően. Amit legtöbben ismernek, az a fővárosi látkép: a kivilágított Lánchíd, a Duna-part. De híres kép a Széchenyi gyógyfürdő vizére kiterített sakktábla fölött töprengő játékosokról készített is. Kultúra frontján a zeneszerzők, a már említett Kodály mellett Bartók és Liszt, akik alapján beazonosítják hazánkat. A kortárs irodalom területén pedig Marék Veronika gyerekkönyvei a legnépszerűbbek, állandó kínálatként vannak jelen a könyvesboltokban. Ugyancsak elérhetők Janikovszky Éva, Krasznahorkai László, Esterházy Péter és Nádas Péter kötetei, vagy a Sorstalanság Kertész Imrétől.

– Mennyire kap szabad kezet, amikor egy magyar kulturális eseményt kell szerveznie a 36 milliós metropoliszban?

– Kapok ugyan az itthoni intézményektől egy elég széles javaslatpalettát, de az én dolgom az, hogy megítéljem, mekkora fogadókészség lenne rájuk, illetve milyen formában lehetne közvetíteni a japán közönség felé. Például az idei Arany-emlékévben a költőt…

– Na, őt milyen módon lehet megismertetni a szigetországban?

– Létezik ugyan egy Toldi-fordítás, még a ’40-es években készült, de nyilván nem forog közkézen. A terveink szerint ősszel a Kaláka zenekar ad koncerteket a költő megzenésített verseivel, látványilag Zichy Mihály illusztrációi egészítik ki az esteket, a magyarul tanuló japán egyetemisták pedig prózában összefoglalókat írnak a programfüzetbe az egyes költeményekről, hogy a közönség ne légüres térbe érkezzen.

– Mekkora látogatói körre számít?

– A nagykövetség rendezvényterme nem óriási, de a programok mindig telt házasak, ez 60-100 főt jelent. Hetente legalább két rendezvényünk van, így már idén több ezren fordultak meg nálunk. A külső helyszíneken tartott magyar vonatkozású rendezvényekre, főleg komolyzenei koncertekre több száz ember szokott eljönni. A filmvetítésekre – legutóbb Mundruczó Kornél Fehér istene pergett – pedig mozikba ülhet be a közönség; a résztvevők 99 százaléka japán.

– Ön a világszerte ismert Murakami Haruki könyveinek fordítója is, hogy talált rá a szerzőre?

– Egy japán szakos számára nincs olyan, hogy nem ismeri Murakamit, így amikor felkértek a fordítására, nagyon nagy megtiszteltetésnek éreztem.

– Miért szereti a japánok többsége Murakamit?

– Mert nemcsak irodalmi jelenségként, hanem társadalmiként is lehet és kell értelmeznünk. Vannak rajongói, akik a nyitott regénnyel bebarangolják a műveinek helyszíneit – én magam is közéjük tartozom. Ugyanakkor a kiadója által 2015-ben indított kéthetes akció – amikor bárki kérdést intézhetett a szerzőhöz és több mint 37 ezer levelet kapott – rávilágított arra, az olvasóinak jelentős része személyes útmutatást vár az írótól. Szívszorító volt olvasni a „Mit kezdjek az életemmel, kedves Murakami úr?” típusú leveleket. Úgy tűnik, olyasmiről ír a regényeiben, ami húsbavágó, ami érinti az olvasókat.

– Ezért olyan népszerű itthon is?

– A magyar olvasók számára is megnyugtató lehet, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal… Másfelől Murakami irodalmi nyelvezete és stílusa egyaránt magán viseli az angolszász és a japán kultúra jegyeit – sokat fordított amerikai írókat –, így egyszerre hat kulturálisan ismerősnek és egzotikusnak – nagyon japánnak. Ez a kettősség is vonzó benne.

– És ön, ennyi idő után mennyire idegen a japánok között? Van-e üvegfal az udvariassági gesztusok ellenére?

– Létezik az üvegfal, de nehezen érzékelhető. Egy korábbi vizsgálat szerint egy amerikai vendégmunkás ujjongva számolt be arról, mennyire szívesen fogadták Japánban, és mennyire jó volt a viszonya a munkatársaival a többéves együttlét alatt. Aztán megkérdezték a munkatársakat is… nem volt túl pozitív véleményük a lelkendező kollégáról. Miközben ennek az ellenszenvnek nem volt észlelhető nyoma – legalábbis az idegen számára. Azonban az Edokori 260 éves bezártság (1603–1869) után, amikor lényegében senki se ki, se be nem utazhatott a szigetországba, azt hiszem, az utóbbi 150 év hatalmas változásokat hozott – jóval befogadóbbak lettek, a vegyes házasságok száma is jelentősen megnőtt! Amikor 1994-ben először utaztam ide, még feltűnést keltettem, ma Tokióban egyre több a külföldi – egyetemisták, vendégmunkások –, egyáltalán nem rínak ki az idegenek. A régi jó barátaim már-már japánszámba vesznek, ahogy mondják: néha teljesen elfelejtik, hogy nem vagyok japán.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!