-
Az ikertestvér szobájában két portré van kiakasztva. Az egyiken Sidi látható ibolyaszínű szaténruhában az egyiptomi obeliszk mellett, amelynek arany hieroglifáit a beneschaui katolikus temető melletti kőfaragó eredeti egyiptomi sírfeliratoktól készült hiteles fényképek alapján véste bele a kőbe. A másik kép pedig Karl K.-t ábrázolja, méghozzá szintén a janowitzi kastélyparkban, ahol mostanáig sohasem járt, és olyan csíkos öltönyben, amilyet még sohasem viselt.
Karl K.-nak elakad a lélegzete. Ez nem lehet igaz! Charlie, aki nem hajlandó az ember szeme elé kerülni, titokban portrét készíttetett Sidiről, továbbá róla, Karl K.-ról, és a képmásokat a szobájában őrzi!
Az elképedő férfinak olyan hangosan dobog a szíve, hogy egy női hang bízvást mondhatja válaszképpen: „Szabad!”
A hang forrása Mechtilde L., Sidi egyik legjobb barátnője. Hosszabb látogatásra érkezett Schasslowitzból (vagy mégis inkább Častelovicéból), ahol a család kastélya áll, amely az északi homlokzat sgrafittói miatt Piros Kastély néven is él a köztudatban, a déli homlokzaton viszont egy freskószalag található vadászjelenetekkel, valamint egy oszlopos galéria férfi- és nőalakok reliefjeivel, köztük egy jól felismerhető Dante Alighierivel.
Mechtilde L., született Sagitto-Zackenberg grófnő, Mária Terézia császár- és királynő ükunokája indíttatva érzi magát, hogy Karl K.-t némileg kiábrándítsa. Nem, a másik képen ott Sidi mellett nem Karl K. van lefestve, hanem báró Lucas N. von Iglau.
„Szerkesztő úrnak nincs tudomása róla, hogy meghökkentően hasonlít Sidi elhunyt bátyjára? Ez az egyik lehetséges magyarázata annak, hogy a barátnőm olyan gyorsan beleszeretett Önbe.”
Talán bizony Sidi elhunyt bátyjának ugyanez a testi hibája volt, mint Karl K.-nak, csak ezt ő sohasem említette? Elképzelhető, hogy Sidi egy hibába szeretett bele?
A hercegnő és férje, L. herceg német állampolgár, de a Piros Kastély, ahol laknak, a Monarchia területén áll, még ha a német határ közelében is. L. herceg csak ritkán és mindig hivatalos ügyek miatt jár Berlinben, még ritkábban tartózkodik otthon, Észak-Csehországban, mert a jelen történet idején ő a londoni német nagykövet. Minden befolyásával, minden erejével igyekszik előmozdítani, hogy Németország és Anglia közeledjenek egymáshoz, de szkeptikusan ítéli meg a helyzetet. „Németország és Ausztria–Magyarország azért kötött szövetséget, hogy ki-ki megnyerje magának a másik nagyhatalom barátait. Ehelyett mindkét szövetséges a másiknak az ellenségeit haragította magára” – mondogatja bizalmas körben.
Mechtilde soha senkinek sem adja tovább azokat az értesüléseket különböző politikai fondorlatokról, ármányokról, intrikákról, cselszövésekről, mesterkedésekről, egyezkedésekről és kételkedésekről, amelyeket a férjétől hall. Tud ő titkot tartani. Az Európában küszöbönálló fejleményekről csak ennyit mond:
„Merész döntés volt Öntől, szerkesztő úr, hogy ebben a nagy időben francia gyártmányú személygépkocsit vásárolt. Gondjai lesznek a pótalkatrészek beszerzésével. Egyébként igaza van, a magántulajdonú autókat, mihelyt az események, ha szabad magamat így kifejeznem, mozgásba lendülnek, úgyis el fogja kobozni az állam.”
Be van avatva Sidi és Karl K. szerelmébe is, és a kivirágzó szerelmet ugyanúgy nem kürtöli világgá, ahogy a rövidesen kirobbanó háborút sem. A titkokat, mint az imént mondtam, megtartja magának. Az egyik beszélgetés során kiderült, hogy Mechtilde ismeri Max Th.-t, méghozzá gyerekkora óta. Mégis Janowitzban kellett megtudnia, hogy az illetőnek „Majommax” a csúf- és beceneve. Az utóbbi három év során Mechtilde az ideje legnagyobb részét Londonban töltötte a férjével és a három gyerekével. Ma már azonban ott tartunk, hogy egy német nőnek nem ajánlatos Londonban tartózkodnia, ezért Mechtilde Schasslowitz és Janowitz között ingázik, a gyerekek pedig Svájcban töltik a nyarat.
Mechtilde a három kisangyal számára talált egy Tierfehd (vagy mégis inkább Thierfehd, th-val) nevű csodaszép helyet Glarus tartományban, ahol a tündibündik egy nevelőnő, egy házitanító, egy edző, egy fodrászlány, egy szelíd vadmacska és a házikáplán társaságában élhetik át gyermekkoruk legszebb napjait.
Régebben, amikor Mechtilde utoljára találkozott a „Majommaxszal”, az még „Rókamax”, illetve angolosan „Foximaxi” volt, mert akkoriban a kelet-magyarországi cigányok híres-nevezetes rókatáncát utánozta és tanulmányozta. A rókatánc magányos férfiaknak való: a szerelmi bánatot juttatja kifejezésre. Csak egy bot kell hozzá, amellyel a táncos lyukat fúr a földbe. Ezt a lyukat sompolyogja körül a magára maradt, csalódott férfi, miközben lekuporodik, és a róka óvatos, meg-megtorpanó, vissza-visszahőkölő settenkedését utánozza. Majd pedig azt is eljátssza, hogyan ragadja meg a róka egy nagy ugrással a zsákmányt, és hogyan játszadozik vele, mielőtt felfalná. Végül – de közben „Foximaxi” valamit énekelt magyarul, amit Mechtilde nem értett, de talán jobb is így –, hát igen, végül a táncos, vagyis a róka vigaszt keres és talál, mégpedig az édes anyafölddel, és ebből a célból jött létre a Földanya testébe mélyedő lyuk.
A tervezett kirándulás célpontja a Schlachtensee nevű erdei tó. Már minden elő van készítve: egy nagy pokróc és egy kosár, benne tányérok, poharak, füstölt pisztrángfilével borított kenyérszeletek és két üveg bor. A jelen történet két hősnője és egyetlen hőse már éppen indulna. Csakhogy ez alkalommal Janowitzban kell maradniuk, mert hirtelen elsötétül az ég.
Ez a fekete felhő a kelleténél nagyobb mértékben hasonlít egy krrr… krrr… krrritttikusra, akit úgy hívnak, hogy Knorrrrrrr!
Alfred Knorr itt lebeg Janowitz fölött! Vajon az összesűrűsödött gőz, parányi vízcseppek óriási halmaza hasonlíthat-e a megszólalásig egy berlini kritikusra? Nüná! Há’ má’ mé’ ne? Lehet- e neki bajsza? Jó hogy má’ hogy!
Ha egy felhő Shakespeare drámájában nézhet úgy ki először, mint egy teve, aztán, mint egy menyét, végül pedig, mint egy cethal, akkor ez a mi felhőnk a jelen történetben a szemlélőket muszáj, hogy Alfred Knorr-ra emlékeztesse, aki a Berliner Abendblätter hasábjain megsemmisítő bírálatban részesítette Mechtilde L. Gyermekkorát. Nem az írónő valóságos, életrajzi gyermekkorát döngölte bele a földbe, hanem az ilyen címmel megjelent regényt, de a kritikus olyan bizalmaskodó hangon beszélt az írónőről, mintha gyermekkori pajtása lett volna, mint Max Th., vagy éppenséggel mintha ugyanabban az ágyban töltötték volna az előző éjszakát. A cikkben következetesen így emlegeti: „a mi Tilduskánk”, és felteszi a kérdést: vajon egy hercegnő, akinek kétségkívül van talentuma (mármint a szó pénzügyi értelmében), rendelkezik-e tehetséggel is ahhoz, hogy művészi hatású elbeszélő prózát írjon? Nem lenne-e jobb, ha a regényírás örömét, elvégre a regény amúgy is alantas – mondjuk ki: polgári – műfaj, átengedné a polgári születésű szerzőknek? A kritikus annak a gyanújának ad hangot, amely szerint az úgynevezett „művet” nem is a mi Tilduskánk írta, hanem egy névtelen bérfirkász, a kortárs irodalmi pokol második vagy harmadik bugyrának valamelyik szegény ördöge. Vagy ha feltételezzük azt a kevéssé valószínű eshetőséget, hogy a Gyermekkor mégis a mi Tilduskánk eredeti „alkotása”, akkor vegyük már észre, hogy az első betűtől az utolsóig úgy silány, ahogy van.
Na ja, a nők és főleg azok a nők, akiknek kék vér folyik az ereikben, egyéni vonásokra áhítoznak. Könyvtárnyi könyvet írnak azzal az egyedüli céllal, hogy a nyomtatott lapok közül sipákolhassák nyomorúságos önigazolásukat: „Személliség vajok! Személliség vajok!”
Köll Hei’mann? Háhojne! Köll Tho’mann? Hűdemé’mennyire! Köll Ge’hauptmann? Dedededebizony! És Tilduska? A mi Tilduskánk? A mi kis hercegnőnk? Nanemá’!
A kritikus odafönt sírva fakad. Elered az eső. Csakhogy esőcseppek helyett nyomtatott szavak zuhognak. Karl K. beáll az eresz alá, és kinyújtja a záporba a kezét. A halott fekete mondatok megszólalnak, beszédessé válnak. Fent a magasban gigászi gégészek gurguláznak, óriási orjacsontok hejehujahajigálása zajlik. Kabócák, tücskök és molylepkék potyognak egy avítt bundából. A rovarok lelkes szavakkal köszöntik a kritikust. Hurrá, Isten hozott, nagyfőnökünk! Csöndben, egyenként tojtál bennünket; most özönlünk tömegben!
A K.-ék Karcsikája. Egy Nietzschike. Oscar Wildehúszpfenniges másodfőzete. Fő jellemvonása: talmi és Talmud. Szellemileg több kín, mint kínálat. Egy mitugrász, aki a szúnyogból elefántot csinál. Egy Reflektor, aki szürkehályog.
(Még mindig jobb, mint egyszerűen csak szürkének lenni, minden hályog és reflektor nélkül. Fő jellemvonása, mármint Knorrnak: az a típus, amely dekorációként viseli az agytekervényeit, és mivel a díszítménynek a divatot kell követnie, a folyamatos tatarozás állapotában él.)
Az önállósuló szavak körbeúszkálják Karl K.-t.
Majd ismét összeállnak, szemgolyókká, amelyek rámerednek, ő pedig farkasszemet kell, hogy nézzen velük.
Az eső lassacskán eláll. Jönnek a szúnyogok, amelyekből Karl K. újra meg újra elefántot csinál.
Márpedig szúnyogból egyre több van. Újabban meg sem tudja különböztetni őket egymástól. A sajtószabadság szúnyogjai. Otthon, Bécsben százával és ezrével nyüzsögnek a szobájában. Már össze sem tudja számolni őket. Éjszaka a lothringerstrassei lakásban kísértetiesen hasonlítanak hol az újságpapírra, hol a rányomtatott közleményekre, és minden példány rákacag Karl K.-ra: vajon elismeri-e végre összeköttetését a világszellemmel, amely nemzette? Az ilyen egy napig élő lények csapása ellen nincs más orvosság, mint halhatatlanná tenni őket.
Bécsben, a pokolban.
De mi még mindig Janowitzban, a paradicsomban vagyunk.
Ezért Karl K. nem halhatatlanná teszi a szúnyogokat, hanem agyoncsapja őket. Csak az a kár, hogy közben teleszívták magukat vérbeli írói ötletekkel.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!