Az öregedés nem a gyengéknek való – tudja ezt Michael Haneke is, akinek Szerelem című alkotása az idén elnyerte a Cannes-i Arany Pálmát.
A filmjeivel erkölcsi és emberi határokat feszegető osztrák rendező kedvéért tért viszsza két francia színészóriás, a 81 éves Jean-Louis Trintignant és a 85 éves Emmanuelle Riva, hogy eljátsszák egy hatvanéves szerelem utolsó akkordjait. Nem készült még film a haldoklásról ilyen precíz realizmussal.
Nincs tisztes öregedés. A gonoszul második gyermekkornak hívott életszakaszban újra előkerül a pelenka, a gyümölcspép, elveszítjük a mozgás, a beszéd és végül a gondolkodás képességét, míg végül a halál már megváltásként lebeg a szemünk előtt. Hálás lehet a sorsnak, az, aki mellett marad szerető családtag, és otthonában gondoskodnak róla. Nem kórházban vagy elfekvőben, idegenek jóindulatára utalva búcsúzik el az élettől. Haneke egy ember teljes leépülését és haláltusáját mutatja be, olyan részletességgel és türelemmel, hogy nézni is fáj.
Miközben együtt érzünk Anne-nal (Riva), aki két stroke után fokozatosan lebénul, majd szelleme is hanyatlásnak indul, és lassan feladja az életben maradásért folytatott harcot, igazi hőssé szemünkben a férje, Georges (Trintignant) válik, akinek ép ésszel, lelki és fizikai erővel is bírnia kell, hogy szeretett felesége és társa most „cserbenhagyja” őt. A két színészlegenda megkapóan érzékeny játékából átsüt, milyen csodálatos harmónia van e két ember között. Lányuk (Isabelle Huppert) is feltétel nélkül hisz szülei páratlan szerelmében, mely a fia talság szenvedélyes rajongásából két kisöreg gyöngéd zsörtölődésévé szelídült. Ragaszkodásuk olyan mély és kizárólagos, hogy még egy szem gyermekük is csak kívülálló lehet mellettük. De annál kínzóbb látni, ahogy fokozatosan eltávolodnak egymástól, hiszen George nem osztozhat Anne küzdelmében, tehetetlen szemlélőjévé válik az eseményeknek, egészen a drámai fordulatig, mely újra egybeforrasztja sorsukat.
A rendező-forgatókönyvíró több nyitott kérdést is hagy, melyekre gondolatban később is vissza-visszatérünk. Bár a film végig egy ódon lakásbelsőben játszódik, ahol szinte érezzük az öregség kicsit poros, állott szagát, a lágy fények és a laza, szinte önkéntelen kameramozgások bensőségessé teszik a hangulatot, Trintignant és Riva kettőse pedig igazán élővé teszik a drámát. A Szerelem nehéz alkotás, de csendes bölcsessége, őszintesége, mély embersége és a kifinomult színészi játék miatt feltétlenül érdemes megnézni.
Haneke ezúttal azért nem olyan könyörtelen a nézőkkel, mint A zongoratanárnő című filmjében. Még a lelkünkre legnagyobb súllyal nehezedő percekben is akadnak szívmelengető morzsák, például mikor Anne a régi fotóalbumokat nézegetve elmosolyodva mondja: „azért szép volt”.
(Forgalmazza a Cirko Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!