Amikor – mint később megtudta, három teljes nap után – kinyitotta a szemét, ami azért nem ment olyan könnyen, mint ahogyan ide le van írva, sőt a mázsányi súllyal a szemgolyójára nehezedő szemhéját legfeljebb, nem túlzás azt állítani, csak résnyire sikerült felfeszítenie. De ahhoz ennyi is elég volt, hogy lássa az Istent fölébe hajolni, akinek a jóságtól sugárzó arca szinte teljesen kitakarta a retináját hasogató éles fényt. Aztán amikor az Isten szóra nyitotta az ajkát, már egyáltalán nem volt meglepve, sőt mintha azon nyomban beköltözött volna valami régóta vágyott otthonosságba. Így érezte magát, amikor akkor és ott megszólította az Úr, de olyan meleg hangon ám, amely már önmagában is az örökkévalóság ígéretét hordozta, bár csupán annyit kérdezett tőle, hogy hogyan érzi magát, Józsi.
Valójában nem is az lepte meg, hogy az Isten arcát látja, mert rendjén való volt mindez így az ősz hajjal, szürke, gondosan nyírt szakállal, azokból a mélykék szemekből sugárzó határtalan jósággal és mindent megbocsátó és mindent feledtető mosollyal együtt.
Egy örökkévalóságig tartó pillanatig szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy végre annyi felesleges bolyongás, sőt gyakori tévelygés és otthontalanság után, végre hazatér, és visszafogadja az az ősi rend, ahová mindig is vágyódott.
Még a fémkeretes szemüveg sem ébresztett benne semmiféle kétséget, bár azt maga előtt sem tagadhatta, hogy azelőtt sehol sem látta, hogy az Istent így, szemüvegben festették volna le. Még a nagytemplomban sem, pedig ott a püspök atya szokott misét mondani.
De valahogy ez most egyáltalán nem zavarta.
Mert különben is, miért ne lehetne az Úr éppenséggel szemüveges, amikor mindenki tudja róla, hogy mindenható, akkor miért pont szemüveget ne hordhatna, ha ahhoz volna kedve, azt mondja meg neki valaki.
Sokkal inkább az lepte meg, és nem tagadja, némi nyugtalansággal, hogy ne mondja, szorongásfélével töltötte el, hogy miért érdeklődik a hogyléte felől.
Hiszen, ha valóban ő az Úr, márpedig csakis így lehet, akkor magától is tudnia kell, vagy legalábbis tudnia illene, hogy mi a helyzet vele. (Mert azt könnyű belátni, ha nem úgy volna, hogy már eleve mindent tud róla, még mielőtt bármit is mondana neki, akkor tényleg nincs értelme semminek sem.) Tudnia kellene magától is, hogy valami tompa mozdulatlansággal fogja körbe a lelkét ez a felpüffedt, tehetetlen anyag, amit egykor a testének hívott, de ami valahogy most alaktalan és szétfolyó kocsonyaként inkább csak fogva tartja mindazt, ami értékes még megmaradt belőle. És azt is tudnia kell, hogy számára egyetlen megoldás csakis az a szabadulás lehet ebből a lüktető, remegő húsmasszából, amivel az a fölébe hajoló mosoly kecsegteti.
Azt hirtelenjében nem tudta fölfogni, hogy akkor most mégis mire föl ez a semmire se való, ha még oly udvarias érdeklődés is hogyléte felől. De mivel látta a várakozást azon a kedves arcon, mi mást is tehetett volna, minthogy az igazsághoz híven annyit mondjon, hogy köszöni szépen, pillanatnyilag igen jól érzi magát, talán még soha nem volt ennyire jól, főleg most, hogy Vele találkozhat. Mire nagy nehezen kipréselte magából mindezt, a látómezejéből hirtelen el is tűnt az Úr arca, és beleveszett a helyét kitöltő, vakítóan fénylő ürességbe, amely aztán még az emlékét is kiégette a retinájából. Csakhogy ez így nem egészen volna igaz, mert valamiféle káprázat azért ott maradt utána, aminek ugyan már lehetetlen volt alakot adni, de mégiscsak maradt valami, bár ez sem változtatott azon, hogy azonnal fájdalmas lüktetés tolakodott az arc üres sziluettjének helyére.
Egyszerre csak azon kapta magát ott abban a sípoló, lüktető, tompa fájdalomban, hogy magára hagyta az Isten megint. Már megint egymagára, immár minden remény és vigasz nélkül.
*
Na, mit szól hozzá, kérdezte a kissé meglepettnek tűnő férfitól azzal a mesteremberes önelégültséggel, ami csak a dicséretet fogadja el egyetlen valamirevaló reakcióként. És amikor látta, hogy habozik, még hozzátette, talán már némi sértettségre utaló tónussal a hangjában, hogy ebből az anyagból csak ennyit tudott kihozni, már ne is haragudjon rá. De ha nem tetszik, akkor nem kell fizetnie érte, igaz, az előleget nem tudja visszaadni, mert mégiscsak van benne néhány munkaórája, akármennyire is elégedetlen vele.
Nem, nem, igyekezett oldani a kialakulóban lévő feszültséget, teljesen félreérti őt, hiszen nincsen oka haragudni egyáltalán, mert nagyon szépen vannak mondva ezek a dolgok, ő nem is tagadja, és tényleg hallatszott a hangján a megilletődöttség.
Csak egy kissé meglepődött, azt nem is tagadja, mert hát mégsem egészen úgy emlékszik, ahogyan ez itt írva van, ezt az igazság kedvéért azért muszáj megmondania. Igaz, így sokkal szebben hangzik az ő egyszerű kis története ezzel az isten dologgal meg mindennel, nem is vitatja. De ő valójában csak arra emlékszik, hogy a doktor úr arcát látta meg először, miután legnagyobb sajnálatára fölébresztették hosszú álomtalan alvásából, és az önmagában is eléggé megnyugtató volt, higgye el neki. Eléggé megnyugtató, főleg még az elején.
De nem mondaná, hogy mindaz, ami itt meg van fogalmazva, nem történhetett volna úgy, de azért mégiscsak volna némi hozzáfűznivalója. Mert egy az, hogy ugyan tényleg volt neki szakálla, de azért mégsem akkora, mint az istené itt, a templomban, az oltár fölött, hanem sokkal rövidebbre volt nyírva.
Azt meg nem hinné, hogy az Úr nyírná a szakállát, legalábbis ilyesmiről még nem hallott. Kettő meg az, hogy azonnal fölismerte a drága professzor urat. Találkozott már vele előtte is sokszor a viziteken, és eddig még nem fordult elő, hogy összetévesztette volna bárkivel is. Persze, ő nem ért hozzá, ehhez az írás dologhoz, hogy hogyan megy ez. Nem mintha nem tudna írni vagy ilyesmi, nehogy félreértse, de azért annak a megfogalmazása, ahogyan alakultak az események, mégse megy neki. Be kell vallja, hogy már az iskolában se volt valami jó fogalmazásból.
Valahogyan nem állt rá az agya vagy a keze, ezt nem is tudná pontosan megmondani.
Ez furcsa lehet annak, aki ismeri, mert nem tagadja, hogy mesélni azt azért szeret, ismer is sok mesét, olyan gyerekeknek valót is, de még a felnőtteknek is van mit mondania, de ez a leírás dolog, ez nem ment neki soha, akárhogyan is szépítené. Ezért is kérte meg, hogy fogalmazza meg ő, hogy mi történt vele, mert hiszen azt beszélik a faluban, hogy igen szépeket tud írni csak úgy magától is. (Például a Lajos bácsit is olyan szépen elbúcsúztatta a múltkor, hogy mindenki sírt, mint a taknyos gyerek, még ha tisztában voltak is vele az emberek, hogy nem egészen úgy történt minden, ahogyan azt felolvassa. De azt is tudták, és ez adott vigaszt nekik, hogy akár úgy is lehetett volna.)
Mert arra gondolt, mielőtt fölkereste, hogy mégse mindegy, hogy hogyan s miképpen történtek az események, főleg, ha egyszer már élet és halál között lebegett az ember. Mert hiába emlékszik erre is meg arra is az embergyereke, azért csak felejt, de viszont ami le van írva, az nem csal, és megmarad egyszer s mindenkorra szilárdan, mint valami kőépítmény vagy szobor. Nem is tudja hirtelenjében, hogy mihez is hasonlítsa. És ha már minden ott áll a papíron feketén-fehéren, senki se foghatja rá, hogy az ember csak hadovál meg összevissza hazudozik. Bármikor elő lehet venni, ha valakinek kétségei támadnának.
Hát ezért fordult hozzá bizalommal, hogy majd akkor ő mindent szépen tisztázva meg rendbe szedve leír, hogy hogyan is alakultak vele a dolgok akkoriban.
De azért, már meg ne haragudjon rá, hogy az isten lett volna, az mégiscsak túlzás, akárhogyan is próbál visszaemlékezni. Mert ugyan tényleg eléggé feledékeny lett, különösen mostanában, hiába is tagadná. És főleg a balesete után, szinte minden kipotyog a fejéből, mint egy üres szitából, ha érti, mire céloz.
De az isten azért mégiscsak túlzás, akármennyit is gondolkodik rajta.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!