A Vasárnapi Hírek május 6-i számának Irodalom rovatában megjelent költemények.
szalagkorlát
azt hiszem akkor láttam először a tengert
nyolc évesen májusban Lignanónál
este a csúszdák vége lógott bele
és fölerősödött a hullámmorajlás
elnyílt fekete kagylók fogták a híd lábát
apa 28 éves lehetett és nem volt furcsa
egyáltalán a lila fürdőnadrág amit magára ráncigált
csak fejünk fölött a holdcsutka hiányos lampionja
ahogy ezüstre égeti a homokot én mindig úgy
képzeltem forró és ha újra ráléphetnék
majd fölsistereg a gyermekkor de hazug
volt a remény és bántóan rövidek ezek az esték
a homokszemcsék mellett ezüstösre
mosták apa elvékonyodott testét
az ő színe a világoskék most hogy örökre
nemlétbe öltöztették tán fölhúzta a csillagok ezüstjét
de akkor még nem gondoltam erre csak hogy
mennyire vékony a keze hogy szoríthatná
erősebben is az enyémet mert nézzük azt a vad hullámot
és félem a víz haragját tükrén veri agyon az éjszakát
aztán egy hétig szakadt ködbevesző alakját
eltakarta egy két számmal nagyobb esőkabát
én kísértem közértbe apát és mint a sztrádán
lehettem neki az utat szegélyező szalagkorlát
most olvasom a tenger az az irdatlan sok
vízcsöpp a mennyország és hogy benne
szimbolikusan ölt testet az összefogás és a világot
mozgató körforgás de én azt hiszem minden cseppje
és kettőnként mártanám bele a tengerbe
olyan hideg lehet most mint apa keze
bizonyára sáros a tenyere és a víz sós illata helyett
is a porladás terméketlenségét lélegezte be porhüvelye.
füge
és megint megvastagodott a hó
nem gondolnám hogy az isten gondolatolvasó
inkább sok-sok elszórt fekete lábnyomból
vagy ott egy csomó repülés közben elszórt madártoll
következtet rá merre lehet dél valami édenszerű
paradicsomi állapot fekszik ott nincsenek hógolyók
egyáltalán mire való a téli érinthetetlenség amit Ádám Éva
közösen leszakított ilyen zord időben rég elfagyott
az ifjúság végeérhetetlen nyara és az alma pont olyan
ráncos mint egy agg tenyér az a régi fügefalevél
öt ujja van és zörgő sárga levéllemezén sajog a bűnbeesés
amivel hiába takarná be vétkeit a teremtés.
üdvösség
végeérhetetlen belső polgárháború
melyben a lélek mint egy folyton percegő szú a testodút
emészti föl de mintha fa törzsébe vájna medret
a szomorúság és az örökös bú kérgén a rovátkakoszorú
az ég esténként csillagokból köt sarut
hiszi hogy létezik istenhez egy másik hazaút
és én is fönntartom a gyanút a testbe vájt lyuk
egy végeérhetetlen alagút benne ez a láthatatlan súly
gyújt fényt mintha sebből amit egy isteni tör
a hold is egy fénnyel bezárt mennykör
és hogy belőle szakadnak ki az esték amikor a kósza sejtekből
rakott emberszövevényt végre átragyogta a megváltó üdvösség.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!