Ehhez olyan patron kell, amelyik soha nem mondja fel a szolgálatot, márpedig ez ritka és drága kincs. Ráadásul nem is olcsó. Eddie Murphynek hívják, aki csak akkor vállal szerepet, ha jó a könyv, kedvére való a rendező és tökéletes az összhang a partnereivel. Murphyvel a Hogyan lopjunk felhőkarcolót című film bemutatója alkalmából beszélgettünk.

– Hány éves volt, amikor rájött, hogy kivételes a humora?

– Olyan családban nőttem fel, ahol humort reggeliztünk, ebédeltünk és vacsoráztunk. Apám volt a legnagyobb mókamester, de a rokonaim se mentek a szomszédba egy könnyes kacagásért.

– Igaz, hogy ennek a filmnek az ötlete az ön fejéből pattant ki?

– Igen. Szerényen szólva, az alapötlet. Az motoszkált bennem, hogy kéne valami, ami kicsit olyan, mint az Ocean-sorozat, összeszedni az összes jó komikust, a legjobb humorú kollégákat és eljátszani velük egy ilyen lopkovic komédiát, amiben lépésről lépésre szinte minden rosszul sül el. Összeírtuk a színészeket, akik szóba jöhetnek, és két évig agyaltam a forgatókönyvön, hogy az összes figurának jusson valami cupák, de nem tudtam megbirkózni az írással. Az istennek se akart összeállni a sztori. Végül arra lyukadtam ki, hogy legyen egy központi figura, aki körül ott cirkál a többi, tök átlagos fickó, ebben a toronyházban… de innen se jutottam egy tapodtat tovább. Addigra már annyi pénzt beleöltünk a forgatókönyv-fejlesztésbe, hogy bevallom őszintén, meguntam, és azt mondtam a srácoknak, csináljátok, engem már nem érdekel. Ha folytatni akarjátok, csináljátok, de engem csak egy olyan film érdekel, ahol összetrombitálhatom a legjobb humorú kollégáimat, és ez nem az. Aztán eltelt újabb két év, csöng a telefon, hogy elkészült a könyv, és Ben Stiller el akarja játszani az egyik főszerepet, amit alig akartam elhinni. De Ben erősködött, hogy tényleg, és nekem is volt benne egy jó kis szerep, úgyhogy végül összeállt a dolog, és megcsináltuk. Jópofa ötlet, hogy néhány melós, aki egy méregdrága New York-i toronyházban dolgozik, bosszút forral az épületben bujkáló milliárdos ellen, aki „elpiramisjátékozta” a nyugdíjukat. Csak az a baj, hogy ezt az élet írta – és tízezrek szenvedik manapság a gazdasági válság közepette.

– Nevetni lehet rajta, de cinizmussal nézni tilos.

– Nem is tudja, mennyire igaza van. Muszáj megszűrni az információt. Nem olvasom el elejétől végéig a lapokat, nem bámulom naphosszat a tévét és nem lógok az interneten, kiéhezve az újabb és újabb csemegékre. Vagyis nem engedek be az életembe semmi olyat, amitől cinikusan láthatnám a világot. Így tudom megőrizni a töretlen optimizmusomat, és azt a hitemet, hogy ki fogunk lábalni ebből a válságból, mert vannak még tisztességes emberek ezen a bolygón.

– Áprilisban töltötte be az ötvenet, de egy csöppet sem látszik. Minek köszönhető?

– Annak, hogy teljesen száműztem a stresszt az életemből. Az ember a stressztől öregszik, abba betegszik bele. Csodálatos életet élek, gyönyörű gyerekeim vannak, hatalmas és összetartó családom, sok hűséges barátom, semmi okom izgatni magam. Persze a stressz aljas kis játékos, nincs az az ember, akinek az életébe ne tudna belopózni, az enyém se kivétel. Olyankor puff, rávágom az ajtót, és ezért nézek ki fiatalabbnak, mint az a fél évszázad, ami mögöttem van.

– Említette a gyerekeit, de nem szám szerint.

– Nyolc srácom van, de egyik se lett komikus. Humora mindegyiknek van, már amennyire egy gyereknek lehet. És mind erős személyiség. Egyik-másik a színészetre kacsingat, van, amelyik a zenére, főleg a rapre, van olyan gyerekem is, akinek jó az íráskészsége, meg olyan is, aki egész tisztességesen énekel. De egyik se akar az apja nyomába lépni.

– Közeledik a karácsony. Hogy fogja tölteni az ünnepeket?

– Nálam a házban tartjuk a karácsonyt, mint minden évben, és az összes kölyök odajön. Mint minden normális családban.

– A házáról csodákat regélnek, hogy valóságos kastély, ahol még bowlingpálya is van. Ha ilyen elefántcsont toronyban él, hogy tudja megőrizni a kapcsolatát a valósággal?

– Úgy, hogy azért néha csak beülök a kocsiba és elmegyek ide-oda. Pont úgy élek, ahogy mások. Hogy szól a Beatles-nóta? Mindent tudhatsz a világról anélkül, hogy átléped a küszöböt? Látja, ez velem pont így van. Itt belül kötődöm a valósághoz, ösztönből, zsigerből érzem, a belső antennám mindent levesz, ami odakint történik. Tudom, a világ úgy jegyez, mint aki önkéntes száműzetésbe vonult, de ez hamis mítosz. Rengeteget utazom, járom a világot a családdal, csak a csili-vili összeröffenésektől tartom magam távol amennyire csak lehet. Nyeretlen koromban folyton a diszkókban lógtam, most már kicsit vén vagyok hozzá, ezért ragadt rám, hogy biztos otthon üldögélek, egyik cigit szívom a másik után és szorongok egy sötét szobában. Mit tegyek? Tényleg szeretek otthon lenni, mert olyan körülményeket teremtettem, ahol érdemes.

– Önt bizonyára sokkal szigorúbban nevelték, mint ahogy ma nevelik a gyerekeket. Tiszteli a konzervatív hagyományokat?

– Hála égnek a srácaim nem adnak okot, hogy összeborzoljam a szemöldökömet. A pofonban nem hiszek, de nem is volt szükségem rá soha. Bizonyos korlátok nélkül persze nem megy, és ha rosszalkodnak, nem ússzák meg következmények nélkül, de ha egyszer-egyszer megvonom a zsebpénzt, a kimenőt vagy a mobiltelefont, abba még egyikük se halt bele.

– Ön, aki nagyon megválogatja a fellépéseit, elvállalta a következő Oscar-gála műsorvezetését. Mitől olyan vonzó ez a lehetőség, ami ellensúlyozza a hatalmas kritikai kockázatot?

– Gyerekkorom óta kötődöm azokhoz a szép pillanatokhoz, amikor a győztes elérzékenyül és élénken él az emlékezetemben, hogy Johnny Carson milyen elegánsan, mégis humorral vezette ezt a show-t. Ha csak egy kicsit is sikerül megközelítenem azt a színvonalat, akkor már nyertem.

– Lámpaláz nélkül?

– Kizárom a gondolataimból, hogy jobbat kell odatenni, mint a tavalyiak, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy már most nem liftezik egy kicsit a gyomrom. Nem azért, mert az Oscar a díjak királya, hanem azért, mert még soha nem csináltam ilyet, és a lehető legjobban akarom megoldani. Ami pedig a kockázatot illeti, nézze, én már sültem fel milliárdok előtt csapnivaló filmmel, mi más baj érhet? Brett Ratnerrel összeszoktunk, zseniális rendező, én lennék a legjobban meglepve, ha elszúrnánk.

– Mennyire fog udvariaskodni és mennyire csipkelődni?

– Jó kisfiú leszek, ahogy illik, egy csipetnyi borssal. Pont annyira, hogy ne legyen bántó, de azért ne tagadjam meg magam.


Los Angeles, 2011. november

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!