Cirque du Soleil: Varekai, Sportaréna, május 14.
Elég sokat váratott magára, a műfaj születéséhez képest, míg elvesztettem újcirkusz-szüzességem. De hogy ez a világhírű A Nap Cirkusza előadása révén történt, hatalmas kielégülést okozott.
A korábbi visszafogottságot nagyban befolyásolta a piros orrú bohócok gagyi tréfálkozása, a giccses dallamokra a porondon körbefutó lovak, kutyák, pingvinek látványától való viszolygás, a flitteres csillogás olcsósága, az évekig gyakorolt tornamutatványok hiábavalóságába vetett hit, azaz a hagyományos porond varázstalansága, fűrészporízű cirkuszolása. Most meg alig várom már, hogy legközelebb is részese legyek az ennek a vásári mulatságnak véget vető, tánc- és mozgásművészetre épülő színházi artistamutatványnak.
Az öt budapesti Varekai (Bárhová) című előadás egyikére az Arénába beülő énem szkepszisét pillanatok alatt fújta el a hangfalakból zúgó szél. Már maga a díszlet is bámulatos volt: az erdőt imitáló égig érő (bambusz)rudak alapján először azt hittem, A repülő tőrök klánja című film fán ugráló akrobataakciói elevenednek majd meg, ám egészen más volt a koncepció és a koreográfia. A laza keretdramaturgia szerint egy ifjú férfi Ikaroszként, szárnyaszegett angyalként zuhan alá az égből, és egy varázslatos erdő lényei között találja magát, hogy aztán ismét magára és párra leljen – az akrobatikus tánc- és cirkuszművészek bemutatkozása megannyi epizódja a lényekkel való találkozásainak.
A négy őselem (levegő, víz, tűz, föld) bevonásával a különféle zsonglőr- és trapézattrakciók sokasága ejti kábulatba a nézőt – nekik ott is izom rejlik, ahol mi nem is keresnénk. De már maguk a kosztümök is „embertelenül” csodásak, a látványorgiában akárha egy Tim Burton-film kelléktárát ötvözték volna a groteszkebb francia képregény világával. Mindez jobbára élőzenével és két – egy férfi és egy nő – énekessel a színpadon.
Apropó, színpad. Már önmagában mestermunka ez az egyedi gyártású színtér a beépített részkörszínpadjaival, kiemelkedő dobogójával, a színjátszók be- és eltűnéseit biztosító rejtekajtókkal.
Egyedül az előadás kétszer egyórás hossza volt a megterhelés miatt kifogásolható, amit a beépített, fogyasztásra kihegyezett szünet nyújtott tovább, miközben a második rész leginkább egy nagyszabású finálé, ahol az új látványelemet, egyben csúcspontot az Orosz swing hintáin ugráló, tüzes légtornászok jelentik.
Parádés volt, az ember fia valóban (ismét) szárnyra kap tőle.