John Ajvide Lindqvist: Engedj be!, Zsilip

 
Pálfi György színházi debütje felemásra sikeredett – az előadás íve gyakorta megtörik és nem tud átütővé válni - Fotó: Csákvári Péter

Kitalálni sem lehetne ennél bizarrabbat: az egykori AVH-s találkozási tér, pártétkezde nemsokára játszóházként, valamint zsinagógaként funkcionál majd (zsidó közösségi tér lesz), előtte azonban még két hónap erejéig egy vámpírsztorinak ad otthont.

Az izgalmasnak tűnő új kulturális vállalkozás, a TRIPart első projektje rendhagyó helyszínén kívül tartogat más kuriózumot is. Nemzetközileg is elismert filmrendező, az idehaza sokáig parkolópályára kényszerült Pálfi György rendezi, akinek ez színházi debütálása. És akinek Magács László nem is ajánlhatott volna testhezállóbbat a svéd kultfilm révén elhíresült történetnél, amely egyúttal új színházi műfaji kísérletre is módot ad horrordrámaként.

Ráadásul az Engedj be! a romantikus vámpírthrillert keresztezi a társadalmi drámával, mint az igazán jó horrorok. A sehova tartozni nem tudó kiközösítettek magányát és kiszolgáltatottságát, megrekedtségét mutatja, kicsit véresen tálalva.

A lepusztult, nyomasztóan sivár vasbeton tér kiálló fémrudaival, lefóliázott ablaknyílásaival pedig remek design mindehhez, és adottságait Pálfi maximálisan ki is használja.

Adaptációja valóban erős atmoszférikus hatással bír. Érzékelhetően nagy erőbedobással, minden részletre odafigyelve, helyenként újszerű formai megoldásokkal dolgozik, és video-, fény- és hangeffektekkel turbózza fel a tér nyújtotta hatást. Dolby sztereó színházat varázsol körénk: az ingerek minden irányból érnek. A formai megvalósítás igyekezete azonban olykor elviszi fókuszát a lényegről. Pálfi kicsit elveszik a színpadra ültetés útvesztőjében, amelyben – filmes révén – amúgy sem mozog oly otthonosan. Így bár nagyon komplett és komplex színházat teremt, az előadás íve gyakorta megtörik, és ettől az nem tud igazán átütővé válni, csak pillanatokra izzik fel. Elsősorban a két kamasz főszereplő, Szőke Abigél és Kozma Ákos az est folyamán mind erőteljesebbé és meggyőzőbbé váló alakítása által, akik a show-szerű látványvilág ellenére is mélységet, intimitást tudnak teremteni, és a sokhangúságban csendet.

Pálfi szándéka szerint a talajvesztett tinik körül a felnőttek kontrasztként mind bizarr karikatúrák, akiken mégsem tudunk szívből nevetni, mert épp ők nyomorítják s rontják (olykor szó szerint is) meg a kiskamaszokat.

Őket elnézve nem csodálkozhatunk, ha újabb és újabb szörnyetegek születnek és pusztítanak tovább. Pálfi döntése mégsem volt szerencsés, mert épp e groteszkség miatt itt most csupán a falakból árad a nyomasztó hidegség, nem a tinihősöket körülvevő világból.

Mindemellett a színészek széttartó (és igen változó minőségű) játékstílusa miatt sokszólamúvá hangolódik a történet – groteszk, lírai, realista, dokumentarista, szürreális, komikus sorakozik elénk. Mindez azonban a horror mellé már emészthetetlenül sok. Ennélfogva nem egy izgalmas elegy keletkezik, hanem markáns jegyet vesztett kavalkád, ami olyan eredeti sem lesz, mint amilyennek szánják. Pálfi mostani debütálása inkább esemény, mint vérbeli színház.

Maradjunk annyiban, Pálfi összehasonlíthatatlanul jobb filmes rendező, mint színházi. 


 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!