Mindenhol nőnapi akciókkal találkozhatunk: a férfiakat arra buzdítják, hogy hölgyismerőseikre költsenek minél többet, a nőket pedig arra, hogy magukra. Árleszállítás a könyvesboltban, mire másra, mint szakácskönyvekre; kedvezmény az ékszerekre, ha többet költene a kedves; nem is beszélve a virágboltokban felhalmozott gerbera- és tulipánkészletekről, kávézók, éttermek és wellness-szállodák speciális ajánlatairól.
Századik alkalommal ünneplik meg a nemzetközi nőnapot március 8-án. Emily Pankhurst vagy Clara Zetkin, a női jogok legelszántabb harcosai is bizonyára meglepődnének azon, hogy kedden világszerte százezernyi rendezvényt tartanak a nők tiszteletére – és feltehetően azon is, hogy még mindig ugyanazokért a célokért, mint amelyekért ők küzdöttek több mint száz évvel ezelőtt.
A világon az első nemzeti nőnapi felvonulást 1909. február 28-án tartották az Egyesült Államokban, ahol a jobb munkakörülményekért tüntettek. Egy évvel később a Szocialista Internacionálé koppenhágai kongresszusán döntötték el, hogy nemzetközi erőiket egyesítve egy közös napon fognak a nők egyenlő jogaiért tüntetni. Így 1911-ben március 19-én Ausztriában, Svájcban, Dániában és Németországban több mint egymillió nő vonult az utcákra – ezt tartják az első nemzetközi nőnapnak. A dátum végül azért lett március 8-a, mert 1917-ben ekkor tartottak az orosz nők olyan sikeres megmozdulást „békét és kenyeret jelszóval”, hogy négy nappal később II. Miklós cár utasította az ideiglenes kormányt, adja meg nekik a választójogot.
Az ENSZ-ben 1977 óta egy-egy fontos téma köré csoportosítják a programokat. Hogy az elmúlt száz évben mennyire volt sikeres az egyenlőségért folytatott küzdelem, jól mutatja, hogy a 2011-es tematika az „Egyenlő esélyek az oktatáshoz, képzéshez, tudományhoz és technológiához jutásnál: út a nők számára a megbecsült munkához” címet viseli: ha kivennénk belőle a tudomány és technológia kifejezést, az 1911-es jelszavaknak is megfelelne. Többek között a WHO, az UNESCO és Nemzetközi Munkaügyi Szervezet is konferenciákat, workshopokat szervez, ahol századjára vitatják meg ugyanazokat a kérdéseket. Meglepő módon az angolszász világ jár az élen a nőnapi rendezvények terén (vagy csak nekik jobb a hozzáférésük a tudományhoz és technológiához, hogy hirdessék). Az Egyesült Királyságban 398, Kanadában 235, az USA-ban 208 és Ausztráliában 198 nagyobb programot rendeznek – az internationalwomensday.org szerint – a jeles napon és az azt megelőző hetekben is. Itt a „Sztárok, harcosok, istennők, királynők vagyunk – interaktív művészeti élmény nőknek” című kiállítástól az „Ülj le, és kötögess kicsit!” kézimunkaszakkörig, életmód-tanácsadástól és maratonfutástól a gazdasági esélyeket latolgató és diszkriminációellenes előadásokig mindent megtalálunk.
Ami a világ másik felét illeti, a pekingi nőnapi konferencián nem az emberi jogokról folyik a vita, hanem az üzletasszonyok osztják meg egymással a tapasztalataikat. De Chilében sem csinálnak különösebb ügyet a nőnapból, ott inkább az anyák napján ünneplik a szebbik nemet. Az egyetlen program egy irodalmi est, címe: „Nők, mindig nők”. Az arab világban – nem túl meglepő módon – nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel: Szaúd-Arábiában nem is ismerik ezt az ünnepet. A nőknek itt nincs szavazati joguk. És tegyük hozzá: a férfiaknak sincs. Szudánban már végképp nincs szó nőnapról, ott ugyanis az is egy szerencsés napnak számít, ha egy darfúri menekülttáborban élő nő ép bőrrel megússza, míg vízért vagy élelemért megy. Viszont Irakban három rendezvényt is tartanak, az egyik például a börtönben élő anyák és gyerekeik életét vizsgálja. Ha innen nézzük, különös érzéseket kelthet az egyik ismert nyugati ruhamárka szlogenje: „Köszönöm Istenem, hogy nő lehetek”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
