Ha volna derűlátók klubja, ott is elnökölhetne Grétsy László, akárcsak az Anyanyelvápolók Szövetségében. A neves nyelvész, aki nemrégiben ünnepelte 80. születésnapját, tudós karrierjéből is feláldozott valamicskét azért, hogy hibás utcanévtáblákat és bolti cégéreket kutasson. Könyvekkel zsúfolt dolgozószobájában, a kedvenc „játszóterén” látogattuk meg.

 
Kállai Márton felvétele

– A nyelvészek szigorú, száraz emberek hírében állnak. A diákok zöme pedig halálra unja magát nyelvtanórán. Miért?

– Az anyanyelvünk csodálatos dolog, és nem nehéz megszerettetni. Akiket én tanárrá neveltem, és ők több százan vannak, ezt meg is fogadták. Üzenem a tanítóknak, tanároknak, hogy ne csak nyelvtani gyakorlatokkal és tollbamondással fárasszák a diákokat, hanem merjenek játszani a nyelvvel. Hogyan lesz például a csacsiból sas? Úgy, hogy kivonjuk belőle a római számnak is megfelelő betűket.

– Elég megnézni egy tévéreklámot, és bosszankodhatunk, mennyi idegen szót hallunk. Tehetünk ez ellen valamit?

– Hiába van egy reklámnyelvtörvény, annak senki sem szerez érvényt. Amióta a nagy Európai Unió boltozódik felénk, az idegen szavak még inkább özönlenek felénk. Ez ellen nem lehet erőszakkal fellépni. Bíznunk kell a nyelv bölcsességében, hogy ezek egy részét kiveti magából. A fridzsiderből például mára hűtőszekrény, sőt, hűtő lett. A homepage szóból magyarul honlap lett, és egérnek nevezzük azt a bigyót. Azt vallom, nem kell nekünk nyelvújítás, új Kazinczy, hiszen minden szó gazdagítja a köznyelvet. Ma is születnek új szavak. A nyugdíjat tréfásan nyögdíjnak hívják – ilyen a nyelv humora.

– Nem is tudjuk, mi az idegesítőbb: ha a kötőszó gyanánt használt, nemi életre buzdító kifejezések, vagy a bikkfanyelvén írt hivatalos levelek…

– Lassan már nehéz is megkülönböztetni az egykori ifjúsági nyelvet a rajta eluralkodó szlengtől. Az alvilági elemek válnak ideállá, s ebben a televíziónak is nagy a felelőssége. Ennek ellenére sosem volt kenyerem a megbélyegzés vagy az elítélés. Mindig mosolyogva teszem szóvá, ha valami nem tetszik.

– Melyik a kedvenc káromkodása? A fűzfán fütyülő rézangyalára tippelnék…

– A trágárságot, az obszcén hangot rosszul viselem, pedig már beszivárog a parlamenti vitákba, sőt, akadnak neves publicisták, akik a legdurvább szavakat is leírják. Ez igen ártalmas. Miért kéne egy igen gazdag nyelvet a durvaságok szintjére süllyeszteni? Magam nem vagyok káromkodós fajta, de észrevettem már, ha a lábamra esik valami, azt mondom, amit Gálvölgyitől tanultam el. Vagyis egy „vaze” ilyenkor még belefér…

– A kandidátusi disszertációja súlyos mű, 700 oldalon át taglalja a szóhasadást, mint szóalkotási módot…

– A tudománnyal mindig igyekeztem lépést tartani. A szóhasadás – melynek névadója is én voltam – hatalmas szóteremtő erő. Ezrével vannak ilyen módon keletkezett szavaink. Ami eszembe jut hirtelen, az a család és a cseléd. A szlávból átvett cseljad szó két irányba fejlődött. Falun még ma is keverik néha, amikor azt mondja a parasztember: „két családom van”. Ilyen módon keletkezett például a toboz és a doboz, a vacak és a vacok. No meg a perem és a prém – két szép magyar szó lett a német szó átvételéből. Aki nem ismeri ezek eredetét, mára meg nem tudná mondani, hogy összetartoznak. Lám, milyen csodás a nyelvünk! A szóhasadásra ma is akad példa. Nem mindegy például, hogy valaki magános vagy magányos.

– Ha már itt tartunk, önről úgy tudni, túl a nyolcvanon sem magányos. Nehéz-e őszülő halántékkal társra lelni?

– Mindig azt gondoltam, hetven fölött már nem talál az ember magának párt, nem is szabad keresni. Addigra az embernek annyi rigolyája van, hogy eleve reménytelennek tűnik. Ám nálunk ez magától jött. A mostani páromat, Irmuskámat szinte 60 éve ismerem. Ketten kerültünk hajdan egy szobába Török Gábor nyelvész barátommal, neki is volt fiatal felesége, nekem is. Össze­barátkoztunk, és ez a négyes minden héten összegyűlt, s nyolc-tíz órát szántunk közös szenvedélyünkre, a bridzsre. Később én megözvegyültem, ő is elvesztette a férjét. Mindkettőnk házassága 46 évig tartott. Aztán egy év után valami azt mondta bennem, hogy ejnye… és felvettem a telefont. Megbeszéltünk egy közös hévízi nyaralást.

– Ha nem vagyok indiszkrét, milyen volt az első randi?

– Vettem két mozijegyet, de abban a moziban aztán egy lélek sem volt. Ráadásul olyan pocsék, lövöldözős filmet vetítettek, hogy nem lehetett elviselni. Felszóltam nekik, hogy nem lehetne mást választani?! Választottak. Egy romantikus filmet tettek be, úgyhogy máris megváltozott a hangulat. Álmomban nem hittem volna, hogy találok még valakit a feleségem halála után. Négy gyereket neveltünk fel – sajnos a fiam már meghalt –, tizenkét unokával dicsekedhetek.

– Az élet azonban másként hozta…

– Irmuskát ismertem már tizennyolc éves korában is. Hiába, hogy időnként gyengélkedünk, és mindkettőnkbe protéziseket ültettek – most is úgy tekintek rá, mint egy fiatal nőre. Sokat segít nekem, ő szerzi be a virágaimat, együtt rendezgetjük a könyvespolcomat. Más az ész és más a gógyi – én gógyiban gyenge vagyok. A mi történetünk nem sorstragédia, hanem ajándék a sorstól.

– Honnan az a derű, amivel minden csapáson túlteszi magát?

– „Nyolcvan év / Ritka szép” – idézhetném Arany Jánost –, de már érzem a terheit. Szerencsére a derűt a génjeimmel örököltem. Nálunk anyám volt az örök vidám, aki mindenben meglátta a jót. Az élet nagy kegyelmének érzem, hogy e tulajdonságát tovább adta nekem. Mindennap végzek valamit, s minden napomban van valami szép. Ha volna optimisták testülete, én oda föltétlenül belépnék. 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!