Napjaink egyik legvonzóbbnak tartott filmsztárja, Robert Pattinson magáévá teszi a 90-es évek legvonzóbb színésznőinek sorát a Bel Ami – A szépfiú című drámában, mi mégis a zsebóránkat keresnénk ásítozva. Bár Uma Thurman, Kristin Scott Thomas és Christina Ricci minden csáberejüket bevetve játsszák a kikapós dámákat, tűzijáték helyett jóformán csak nyirkos, gyűrött lepedőket kapunk a Maupassant-regény alapján készült kosztümös filmtől.
A külföldi kritikusok Pattinsont okolják ezért, aki „vámpír módjára szívta az életet a filmből”, és villásreggelire is kevés volt a három Lady Chatterleynek. De éppúgy hibáztathatták volna a véresen kezdő rendezőket és a botcsinálta forgatókönyvírót, amiért a francia realizmus egyik legmerészebb alapművéből századfordulós Született feleségeket fabrikáltak, bájos enteriőrök között mutatós abroncsos ruhákban feszengő, kiéhezett nagyságos asszonyokkal, és a púderes dekoltázsukba lihegő, izzadó parasztfiúval.
Mivel a filmet részben Budapesten forgatták, a magyar nézőt legalább büszkeséggel töltheti el az Andrássy úti házak, a bazilika vagy az Operaház felbukkanása, melyeket látványos díszletként használtak fel a kevéske külső jelenetben. Ezeken kívül álmosító kamaradrámát kapunk, az ablakból bambán kibámuló szépfiúval, akinek mit sem értenénk indíttatásaiból, ha nem ismernénk legalább a kötelező olvasmány Vörös és feketét. A filmből úgy tűnik, George Duroy csak egy szex- és pénzéhes, bosszúvezérelt, üresfejű ösztönlény, nem pedig rafinált törtető, aki saját módszereikkel jár túl ellenségei eszén, miközben felmászik a társadalmi ágy- és ranglétrán.
Az arcát szinte alig használó, hol felhúzott, hol leeresztett szemöldökű, színészként még kissé kiforratlan Pattinson annyiban nem volt rossz választás, hogy bátran mer ellenszenves lenni. Talán tényleg kissé vámpírosra vette a szexuális ragadozó szerepét, aki minden társasági és emberi erény híján előnyös külsejével hódítja meg az előkelőek és gazdagok dekadens köreit. Vagyis a feleségeikét, miután első pártfogója, Madame Forestier (Thurman) kiokosítja, hogy Párizsban a sikerhez nem a férfiakkal, hanem befolyásos asszonyaikkal kell jóban lenni. Duroy elindul hódító turnéjára, közben zugfirkászból szerkesztővé avanzsál, kormányt buktat, és egyre előkelőbb budoárokban hentereg, sorozatos diadalt aratva nem csak az ellenszenves férjek, hanem saját hűtlen felesége fölött is.
Ugyan az erőltetett erkölcsi tanulságtól megkíméltek bennünket, a közhelyesre csonkolt, lelketlen párbeszédeket úgy kapjuk meg, mint egy zsánerképek alá montírozott idézetgyűjteményt. A tempó is döcög, akár a hintó a macskaköveken, jellemrajzok helyett pedig a kamera végeláthatatlanul hosszan időzik a tetszetős külsőségeken, úgymint Pattinson fenekén. Egyetlen pillanatban érezzük, hogy a főhős tettének súlya van: mikor cipőjével agyonver egy csótányt. Ha emlékszünk még John Malkovichra a Veszedelmes viszonyokból, fele ilyen szépfiúsan, csupán a karizmájával ezt a filmet is elvinné – a hátán, nem a hátsóján.
(Forgalmazza a Ristretto Distribution Kft.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!