Egy jogszabály megtilthatja, hogy illegális bevándorlókat mentsünk ki a vízből, de a tenger törvénye szerint nem hagyhatunk megfulladni senkit.
Embersége és a hajósok évezredes ethosza miatt kerül bajba egy idős olasz halász: a börtönt és családja megélhetését kockáztatja, mikor Lampedusa partjainál kiment a vízből fél tucat afrikai menekültet, köztük egy hatéves kisfiút és mindenórás édesanyját. A tenger törvénye című megrázóan szép olasz filmdráma a velencei filmfesztiválon a zsűri különdíját kapta.
Lampedusa nem csak az ókori és II. világháborús történelemleckékből lehet ismerős. Gyakran halljuk a hírekben, hogy az olasz hatóságok illegális bevándorlókat mentenek ki a tengerből Európa Afrikához legközelebb eső partjainál. A líbiai polgárháború kitörése óta újabb ezrek érkeznek ide, főleg fiatal férfiak, nők és gyerekek. Sokan évek óta úton vannak, Etiópiából, Csádból, Szudánból, végül pedig napokig étlen-szomjan, az emberkereskedők túlzsúfolt lélekvesztőin vagy gumicsónakban hánykolódnak a tengeren, egy jobb élet reményében. Százak nem érik el élve a szárazföldet. Ugyan a menekülteket ma már nem toloncolják vissza a következő hajóval Líbiába, mint 2004–05 között, mikor Kadhafi és Berlusconi titokban egyezséget kötött erről, jelenleg is több ezren várják a lampedusai menekülttáborokban, hogy tovább mehessenek egy uniós államba, mely hajlandó befogadni őket.
A négyezer lelkes szigeten élő utolsó halászokat, köztük a már gyengélkedő Ernestót (Mimmo Cuticchio) felháborítja a hatóságok közönye, arroganciája. A kis öregek egymás között megtanácskozzák, hogy ők márpedig a tenger törvényeit tisztelik, hiszen így tett már az ük-ükapjuk is, akitől a mesterséget örökölték. Ernesto fia, Nino (Beppe Fiorello) már a turizmusból él. Neki csak rossz reklám a sok partra sodort menekült és a strandot minden reggelre mementóként elborító személyes holmik, fényképek, fogkefék, gyerekjátékok, fél pár cipők áradata. Bár konfliktusba kerülnek a generációk, az ősi értékek és a mai érdekek, bámulatos a tisztelet és az összetartás a kis közösségben. Ernesto unokája, a húszéves Filippo (Filippo Pucillo) még nem tudja, melyik oldalra álljon. Szereti nagyapját és a halászatot, de anyja, a csinos fiatal özvegyasszony, Giulietta (Donatella Finocchiaro) inkább a városba vinné, hogy új életet kezdhessenek. A tengerből már a saját asztalukra sem jut betevő, egy napon ráadásul Ernesto nem is a fogással, hanem az Etiópiából menekült várandós anyával és fiával állít haza, akiket nem volt szíve feladni. Aznap éjjel a garázsukban születik meg a kislány, akivel a nő egy líbiai börtönben esett teherbe. Szívbemarkolóan szép, ahogy a két nehéz sorsú család egymásra talál. Bár az olaszok tartanak a törvény szigorától, együttérzésük még a félelmet is felülírja, hiszen befogadottaik még náluk is elesettebbek. A filmet gyönyörűen fényképezték, a színészek természetessége üdítő. A rendező Emanuele Crialese szicíliai gyökerei előtt hajt fejet látványában és üzenetében is lélekemelő alkotásával.
(Forgalmazza a Mozinet)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!