Mialatt idegszálainkat két héten át az őrjítően szoros sportversenyek tépázták meg, üdítő volt a napi öt perc szellemi szobabiciklizés az m1 Abszolút London című műsorával, bárcsak ne érne véget ez sem.
Ma már talán kevesen tudják, hogy 1912 és 1948 között a művészetek is szerepeltek az olimpián, ugyan nem hivatalos számokként. Coubertin báró kezdeményezését, hogy a sport által inspirált műalkotásokat díjazzák – a versektől a festményeken át a stadionépítészetig – végül azért állította le a NOB, mert a versenyző művészek profik voltak, míg az atléták csak amatőrök lehettek. Mostanra a világ megfordult, bár a londoni olimpia idejére meghirdetett kulturális rendezvényeket ugyanaz az eklektika és profizmus is jellemezte, mint az emlékezetes megnyitót.
Rieger Johanna stábjával több vidéki programra is lelkesen elzarándokolt, pe dig jóformán ki se kellett volna tenni a lábukat Londonból, mely valóságos kulturális Disneyland, nem csak az olimpia idején. Múzeumjai, koncerttermei, még parkjai is megannyi csemegével szolgálnak: volt is kortárs tánc, performansz, komoly- és könnyűzene, színház és dizájn. De bármikor felbukkanhatott egy olyan abszurd érdekesség is, mint a Stonehenge-ről mintázott ugrálóvár, egy életnagyságú lóbáb, vagy a pop-art stílusban átfestett versenyautó-kollekció. Azért elbizonytalanodtam a koncepcióban, mikor bemutattak egy Budapestről Londonba bicikliző családot, Szepesi Györgyöt pedig elvitték a Londoni Magyar Kulturális Intézetbe, ahol megnézte, megsimogatta az előző londoni olimpián a magyar csapat szállásának hajdani étkezőjében kilógatott ötkarikás zászlót. Egy másik adásban Tarics Sándor és Kárpáti György olimpikonok beszélgettek arról, milyen jó sok gyerek akar ma Magyarországon vízilabdázni, aztán el mentek a róluk elnevezett metrómegállókba. Ebből legalább megtudtuk, hogy az olimpia idejére minden londoni metróállomást jeles sportolók után kereszteltek el.
Elképesztő mennyiségű anyagot forgathattak, hogy az ötperces adásban is nagyjából ezer vágás volt, ami remekül éreztette a bizsergető kavalkádot. A szándék, hogy ha már kulturális műsort csinálnak, próbálnak egy kis művészit belecsempészni az alkotásba, dicséretes volt. A retrohangulatú, középen erősen exponált kép a lekerekített, sötét keretben kifejezetten trendire sikerült. A dizájnharcban azonban elesett a rémséges magentaszínű, origamiszerűen ferdére hajtogatott felirat, melyről alig lehetett leolvasni a neveket. Az aláfestő zene olykor elnyomta a szöveget, ráadásul Rieger néha úgy suttogott, mintha templomban lenne. Az olyan felvezetőinél, mint hogy „a színház egy sarkalatos pontja az angoloknak” jobbak voltak a művészekkel, sportolókkal készített interjúi. Ezektől lett igazán életteli a műsor, és nem attól, hogy biciklin gurult be a képbe. Pedig egyik-másik riportalanyt nehéz lehetett magyarítani, így maradhatott adásban egy újságíró „kommentje”, vagy hogy a kulturális főváros cím elnyerése minden városnak egy esély arra, hogy „moderálja” az európai értékeket. Az amerikai jazzénekes sem biztos, hogy „focistának” készült, mikor megsérült a válla. De hol van ez még Deák-Horváth Pétertől, aki szerint a kalapácsvetők „hét és egynegyed kiló tömény vasat” dobálnak.
ABSZOLÚT LONDON, M1
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
