Rozsnyóról, a Felvidékről jövök vissza Budapestre.
Ambrus Ferenc, rozsnyói kultúrmindenes vendéglátóm emlegeti a költő úti jegyzeteit, utóbb kikeresem az idevágó passzust: „Rozsnyó völgyben fekszik magas meredek hegyek között, mint az alamizsna-krajcár a koldus kalapjában. Aggtelek felé Pelsőcig hosszu, keskeny völgyön keresztül visz az út; ha ezt a hosszu, keskeny rozsnyói kerek völgyet valamivel tele öntenék, egy óriási bunkósbot alakulna. Egyébiránt kellemes utazás esik benne. E völgy egy roppant nemzeti zászló is egyszersmind: vörös föld, fehér kősziklák, zöld erdő.”
Utazom tehát e roppant nemzeti zászlón, hervadó ligeteink között, és erre a tárcára gondolok, pontosabban arra, hogy mi történt, s mi történhetik ma otthon, s hogy az az én tárcaszempontomból mire jó, de arra jutok, hogy ma az én szempontomból az ősz történik. Ha úgy tetszik, belemenekülök az őszbe. Közősz, magánősz, súlyos ökörnyálak lebegnek a magosban.
Ilyenkor, hosszú évek óta, mindig Petri György jut eszembe, furcsa mód, előbb a dunaalmási temető, ahol a sírja van, aztán az Egy őszi levélre, egyik legszeretettebb Petri-versem, noha ő nem sokra tartotta. Tizenhét szótag, egy levegőnyi kérdőmondat az egész: „Zörögve, veckelődve / honnan hová törekszel – / mintha egy üvegpatkány / vonná vemhes, törékeny / hasát az úton át, te / kallódó levélasszony?”
Ha van ilyen, az ősz a magyar nyelv leghosszabb rövidszava, uszályok tehénkürtje, ahogy bőg, bőg, aztán szisszen, szertefoszlik a ködben. Az „ősz holdudvara kitaposott cipő”, mondja Dumpf Endre, s a maga képzavaros módján igaza van, beláthatatlanul terebélyes ez a holdudvar, az élet, a halál és a szerelem mellett alig van erősebb hívószó a magyar költészetben. Úgy rímhívónak, mint rímfelelőnek kiváló, nem szűnik meg új és új képeket generálni, illetve előhívni a mélyből Berzsenyitől Apollinaire-ig.
Azt is mondhatnám, súlyosan vertikalizált, s mondom is. Mondom, betűről betűre araszolván a képernyőn tárcacsütörtököm délutánjában, mint a hangya, ha ugyan a hangya araszol, lévén az arasz hetven-nyolcvan felnőtt hangyányi hossz, az pedig a hangyának annyi, mint egy magunkfajta bábeli főemlősnek száz méter, ha csak nem hangyaaraszban gondolkodunk, bizony, máskülönben, tetszik látni, itt van újra, kisasszonykám, s szép, mint mindig énekem, hallom a motor zümmögése alól a megszakíthatatlan bravúrmonológot, egzisztenciális locsogiádát, a halhatatlan Pepin bácsi hangját a messzi Hrabal-szigetekről.
Amit mond, mintaszerűen belemosódik abba, ahogy mondja, úgyszólván csak az ária van, a víznek ária. A fel-felcsapó emberi beszéd olyasmi, mintha apró mondatszegecsek végtelenje húzna át az őszi égen, elkésett seregélyszőnyegként. Szegfűszegária ökörnyál kísérettel, hol izzik a galagonya, mely jó a szívre, s érik a som, amelyből – vendéglátóm szerint – egészen kiváló pálinka készíthető.
Az ő szeklicei, csipkeágyon érlelt fantasztikus szilvapálinkáját van szerencsém ismerni, persze, a som nem szilva, túl kell érnie, meg kell, hogy csípje a dér, a kegyelem, az isten tenyere, a som csak egy bogyó. Már a szó is, „sompálinka”, ha mondogatom, egészen értelmét veszti, s mint valami magányos csujjogató vagy gyerekvarázsige lebeg a kikericskék égben. A rozsnyó maga is egy szép és sűrű őszi hangsor, van benne valami érett, betakarított, valami súlyos és józan, mint egy zsák vagy egy véka gabona.
Mikor megérkeztem, körbejártam a négyzet alakú, tágas középkori főteret, cukrászdák, papírbolt, Fekete Sas szálló, ahogy kell. A tér közepén ott a hajdani őrtorony, előtte Andrássy Franciska mellszobra, az oldalán magyar felirat: „Az özvegyek árvák ügyefogyottak jóságos szívű támogatójának közadakozásból emelte Rozsnyó város hálás közönsége a hitélet – népnevelés – művészet nagylelkű pártfogójának.”
Kérdés, a Kárpát-medencében hány magyar szobor oldalán olvasható az ügyefogyott szó?
A márványbüszt előtt életnagyságú koldus két kisgyerekkel gipszből. Itt találkozom vendéglátóm feleségével, aki elvisz kávézni, aztán a városi temetőbe. Tudom-e ki nyugszik itt, kérdi, s felel is rá, hogy hát egyrészt Kandó Kálmán felesége, másrészt pedig a Bandika sírja is itt van, mit ő, tanítónő lévén, a gyerekekkel rendszeresen látogat. Bandika, Móricz Zsigmond és Holics Janka fia, 1906-ban halt meg torokgyíkban, egyébként Ady tiszteletére kapta a nevét, ahogy a második Bandika is, aki szintén korán meghalt. Állunk a több mint százéves sírnál, víg őszi dél, úgyszólván nyári illatok, a temető alatt halkan fut a Sajó.
Este felolvasás, hosszú beszélgetés, ma reggel indulok haza.
Autózom a csípős, üveges napsütésben, a réteken szabadkozó, vékony ködvatta, az őszig-megmérgeződik rímpár rémlik fel, s hogy persze, ez Radnóti, Apollinaire magyar hangjaként a Kikericsekben. „Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig / Legelget a tehén / S lassan megmérgeződik. / Kikericsek virítnak kékek és lilák / Álmos szemed olyan mint itt ez a virág” – és így tovább, talán a legszebb magyar Apollinaire.
Pelsőcről, mi tagadás, 67,5-tel jövök ki, pont, ahogy a többi autó, egy enyhe, de búvóhelynek kiváló kanyarban le is meszelnek, pont, ahogy a többi autót. Udvariasan kérdi a rendőr, tudok-e szlovákul, rázom a fejem, nem tudok. Nem baj, mondja, s odahozza a lehúzott ablakhoz a hajszárító formájú sebességmérőt. Mutatja. Előhúz egy csinos árlistát, mutatja, hogy a 67,5 az pont negyven eurót ér, s már írja is a nyugtát. Petőfi 1845-ben tán épp ezen az úton ment Rozsnyóról Aggtelekre, igaz valamivel lassabban, viszont szlovákul válaszolt volna a rendőrnek.
Marlene Dietrichet hallgatok. Többször egymás után a Lili Marlenét, a 20. század leginkább vér-, könny- és vágyszítta háborús dalát, ezt a ravasz, kicsi remekművet, mely éppúgy fordíthatatlan, mint Goethe gyufásdoboznyi remeke, a Vándor éji dala. Fekete, ezüst és palackzöld üveghintó a gömöri kora délelőtt, mikor beülök az autóba, még gyufaszálnyi jéghártya van a szélvédőn, karistol rajta az ablaktörlő. Igaz, gyönge jég, az első napsugaraktól összehuttyan, mint a tót orgona. Mondhatni, elneveti magát, hogy hát igen, egy hete még nyár volt, ő meg itt keménykedik, veri a nyálát, mármint a fagy, s hogy nem kell mindent annyira komolyan venni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!