PION ISTVÁN: Atlasz válla

Nézem a szobaajtót. 

Olyan közel állok hozzá, hogy nem látok magam előtt csak fehérséget meg a szám magasságában egy barna foltot. A hátam mögött, a szobában Herceg ül az ágyamon, és az jut eszembe, hogy ha valaki beront, az ajtóval betöri az orrom, ömlik majd a vér. Közeledő lépteket hallok a folyosóról, Rave járására emlékeztetnek, kopogó, gyors ritmus, hozzá nyilván erősen kihúzza magát, feszíti a gerincét, a teste mellett tartja a karját, mint az első önkéntes, végtagokkal megtűzdelt giliszta, aki háborúba menetel.

Herceg nagyon halkan azt mondja, nyaljam le az ajtóról azt a szart, nyaljam le, különben szétveri a fejemet. A szám előtti barna foltról beszél, anyám sütötte, brownie, de én még tétovázok, Herceg viszont már ordít, hiszen ő vágta hozzá az ajtóhoz. Ez volna a ráadásszívatás, miután már elvette az összes kajámat, amit anyám csomagolt, hogy hozzam magammal a koleszba, amit anyám.

Az ebédem szanaszét hever az íróasztalomon, a rizs a húslevesben, a bécsi szelet becsomagolva a matekfüzetembe, a paradicsomsaláta a szöveggyűjteményemet áztatja, és a brownie lassú, barna csíkot húz maga mögött az ajtón, ahogy engedelmeskedik a gravitációnak. Nézem ezt a csíkot, és szeretném, hogy minél rövidebb legyen, de félek, és a lépteket már az ajtó előtt hallom. Nyald le, nyald le, baszd meg, kiabál Herceg, a léptek végül távolodnak, nem folyik ma vér, és nekem tényleg ez az egyetlen lehetőségem, hogy legalább egy kicsit egyek belőle, hát lenyalom, legyünk túl rajta hamar, mert az nagyon zavar, hogy beállt közvetlenül a hátam mögé ez a barom, a tarkómon érzem a leheletét.

Csak ketten vagyunk a szobában, Adameket, Pisurt és Rambót még a szecskáztatásom előtt kiküldte. Közötök, kérdezte, semmi, válaszolta, takarodjatok, kiabálta, hát takarodtak. Ők már átmeneti állapotok, a szobatársaim, mindhárman másodikosok, túl az első éven, túl a szecskáztatáson, de még messze attól, hogy ők maguk is elnyerjék Herceg státuszát. Ilyen lehet a senki földje, ami végül is eléggé jó lehet. Én még hivatalosan elsős sem vagyok, csak egy tizenhárom éves hibrid, aki ugyan elkezdte a hatosztályos gimnáziumot, de koránál fogva még szecskának is kevés. Egy szardarab vagy, mondja Herceg, egy szar.

Finom, ezt is mondja, mert miközben én nyalom az ajtót, addig ő a tenyeréből eszi a brownie-t. Amikor már tiszta és fehér az ajtó, parancsra eltakaríthatom az asztalomról is a kaját, és behív a dohányzóba, ahová eddig sohasem tehettem be a lábam, szecskáknak az tiltott terület. Ráadásul ad egy szál cigit, elszívhatod, mondja, el, de kuss.

A kollégiumban csak tizenhat éves kor fölött, írásos szülői engedéllyel lehet cigizni, amit egyébként a legkevésbé sem vesz senki komolyan, de a negyedikesek úgysem engednek be egyetlen szecskát sem. Én most mégis bent vagyok, ülök az asztalon, dohányzom. Herceg nem szól egy szót sem, rám se néz, és egyáltalán nem látszik rajta, hogy aggódna, amiért én a hivatalos kollégiumi dohányzóban szívom a cigit, és ettől én is megnyugszom. Nem érdekel, hogy bejön-e a felügyelő tanár, aki valószínűleg amúgy is csak annyit mondana, hogy húzzál ki innen a büdös picsába.

Herceg iszonyúan magas, szőke, hosszú hajú alter csávó, és általában egy sötétvörös, sárga fűzős, acélbetétes Martens virít a lábán, vagy egy szanaszét szakadt, lukas talpú Converse-hamisítvány. Úgy dobálja a cipőit járás közben, mint akinek egy pillanatra sem jut eszébe, hogy egyébként tudja irányítani a végtagjait. A legtöbbször Gró’al nyomul, aki meg tipikus, buta punk, mézzel beszárított zöld tarajt hord a fején haj helyett, a ruhái tele vannak biztosítótűvel, és nem érdekli semmi, de tényleg nem. Ha együtt vannak, csöndben ülnek egymás mellett, és most Herceg hallgatása miatt úgy érzem, egy kicsit én vagyok Gróf, a punk haver, akit semmi sem érdekel, de tényleg, semmi, még az sem, hogy Herceg mindjárt végez a cigijével. Takarodj, csak akkor jöhetsz ide be legközelebb, ha el tudsz szívni egy percen belül egy szálat, mondja, aztán elnyomja a csikket. A cigim felénél járok, óvatosan oltom el, zsebre teszem a dekket estére, amikor majd kimegyek a kolesz elé, ki.

 

Egynapos osztálykirándulásra megyünk a Búbánat-völgybe. Fél kilencre kell kiérni a buszvégre, de ott én még nem jártam, igaz, nagyjából sehol sem jártam még, a kimenőket is leginkább a szobában töltöm. Igyekszem nem felhívni magamra a figyelmet, halkan kérdezem meg Adameket, hogy merre kell menni, de az az érzésem, hogy átver. Megkérdezem Pisurt is, aki meg egészen mást mond, mindegy, Rambó bólogat, el kell indulnom, és gőzöm sincs, hogy végül is merre, de megyek. Eszméletlen mennyiségű kisutcát járok be, nem merek senkitől útbaigazítást kérni, pedig már számomra is nyilvánvaló, hogy eltévedtem.

És akkor az egyik sarkon megpillantom Zoli hátát, az egyetlen osztálytársamét, aki szintén az Elsőszámú Kollégiumban lakik, csak ő a második emeleten, viszont a suliban is csak köszöngetünk egymásnak. Nagyjából ennyire vagyunk ismerősök, nagyjából.

Tisztes távolból követem, de bízom benne, tudja, merre kell menni. Átvágunk a városközponton, beton minden körülöttünk, kocka hátán téglatest, téglatest hátán kocka, néha rozsdás acélszerkezetek bontják meg a harmóniát. Fázom, nem hoztam magammal semmi meleget, nesze neked, vénasszonyok nyara, be is borul, fújni kezd a szél, én meg egy rövidnadrágban és egy pólóban loholok Zoli után, akit majdnem elveszítek, mert rossz ütemben érek az egyik lámpás kereszteződéshez. Pedig folyamatosan figyelem a kettőnk közti távolságot, de csak éppen annyira akarok lemaradni tőle, hogy ha ne adj’ Isten hátrafordulna, akkor se vehessen észre. Mégis hiba csúszott a dologba, amit végül csak a szerencsének köszönhetően sikerül javítanom, mert Zoli megáll kivenni valamit a táskájából.

Késésben lehetünk, gondolom, a fogaim között sziszegem, hogy gyerünk, Zoli, gyerünk, szedd azokat a szaros lábaidat, még a végén kiderül, hogy hiába indultam el fél órával a találkozó időpontja előtt. Amúgy is, mi a francot mondok az osztályfőnöknek, ha elkések, hogy követtem Zolit? Ugyan!

Zoli ekkor befordul egy kereszteződésben, meggyorsítom a lépteimet, mint egy sportgyalogló, de a sarkon túl egy rohadt hosszú piacutca van, iszonyú a tömeg. Hogy rohadjon meg ott, ahol van az összes zöldség, gyulladjon föl az összes kínai cucc, Zoli meg sehol. Rohanni akarok, de a tömegtől nem tudok, és gőzöm sincs, mennyi az idő, hol vagyok, és egyáltalán, merre van az arra. Két sátor között kimegyek a járdára, a piaci bódék mögé, jobban haladok, de Zoliról már egyáltalán nincs képem, viszont végre meglátom a piac végét, ki is érek, és még Zoli is megvan, egy kirakat előtt ácsorog.

Megállok én is, nincs tőlem messze, és kénytelen vagyok legyőzni a félelmemet, elindulok felé. Zoli, mondom, amikor már alig öt méterre lehetek tőle, de semmi, Zoli nem fordul felém. Zoli, mondom most már egy kicsit hangosabban, még mindig semmi. Odaérek mögé, megkocogtatom a vállát, megfordul, de nem Zoli az, de nem.

 

Valaki horkol, gondolom, pedig alszom. 

Délután van, kimenőidő, Adamek, Pisur és Rambó lófrálnak a városban, amit még mindig nem tettem igazán magamévá, és legtöbbször, ahogy most is, inkább alszom, amíg ők kocsmáznak vagy moziba mennek. Én nem iszom, csak cigizem, de azt is otthonról hoztam. A mozitól félek, ötéves koromban láttam a Dumbót anyámmal meg a nővéremmel a fővárosban, és hát, hiába a happy end, nem volt felemelő élmény. Szegény kis cirkuszi elefánt, mindenki gúnyolta a nagy fülei miatt, én meg sírtam az egész hazafelé tartó vonatúton, anyám nem győzött nyugtatni. Nem sokkal később megnéztem a tévében a Hachiko monogatarit, amiben meg már happy end sem volt. Az akita ott fagyott meg a vasútállomáson, ahol évekig várta engedelmesen a gazdáját, hátha az a halála után is megérkezik, mint előtte minden rendes hétköznapon. De hát nem érkezett meg, rajtam pedig háromnapnyi sírás lett úrrá, amit még anyám sem tudott csillapítani. Feküdtem az ágyban, hason, csorogtak a könnyeim, anyám ült mellettem, simogatta a hátam három éjjel és három nappal, enni sem tudtam, aludni is csak perceket, amikor a folytonos sírás fáradtsága elnyomott, de egyszer csak vége lett, nem tudom, hogyan, egyszer csak vége.

Valaki tényleg horkol, gondolom megint, pedig alszom, és végigpörgetem még egyszer, hogy rajtam kívül ki lehet a szobában. Adamek elment, Pisur elment, Rambó elment, nincs itt senki, csak én. A horkolást is biztosan csak álmodom, próbálom hát tovább húzni az alvásidőt, de csak-csak visszajön a hang, csak-csak bassza a csőrömet, hogy valaki horkol. Nem jó így, fel kellene kelni és szólni ennek a valakinek, hogy hagyja már abba, forduljon a másik oldalára, vagy menjen ki innen, hagyjon engem aludni, ezek a legboldogabb perceim.

Ekkor bejön apám, anyám meg a nővérem a szobába, ott forgolódnak körülöttem tanácstalanul, hogy felébresszenek-e vagy sem. Meg akarom nekik mondani, hogy keltsenek föl nyugodtan, de szó nélkül kisétálnak az ajtón. Utánuk akarok kiabálni, hogy jöjjenek vissza, mert szeretnék mondani valamit, és amúgy se hagyjanak itt így, ha már bejöttek hozzám a koleszba. Csak nyögések jönnek ki a torkomon, hiába próbálok szavakat formálni, nem vesz fel hangképző alakot a szám, de a hangszálaim működnek, hallom a nyögéseimet, artikulálatlan hangoknál többre azonban nem vagyok képes. Dühös vagyok, a családom ébresztés nélkül itthagy, ráadásul ez a valaki, akiről még mindig nem tudom, kicsoda, itt horkol a fülembe, pedig hát nincs senki rajtam kívül ebben a rohadt szobában, hát nincs.

Múlik a beszédkényszerem, az artikulálatlan hangok elülnek. Itthagytak, elengedtem őket, el azt is, hogy mondani akartam nekik valamit, de mit, valami sátor és szivacs, őszibarack, nem tudom, erre ébredek. Teljesen egyedül vagyok a szobában, basszus, horkolok.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!