A műgyűjtő és múzeumalapító Ernst Lajos előtt tiszteleg az éppen 100 esztendős Ernst Múzeum legújabb kiállítása, melyre a Műcsarnok éléről nemrégiben leköszönt Gulyás Gábor, valamint két kurátortársa, Angel Judit és Rózsás Lívia válogattak képmásokat.

 
Birgit Jürgenssen: Ich möchte hier Raus! (El innen!) (1976) című fotója

Friedrich Nietzsche írta egy, a képzőművészetről szóló tanulmányában, hogy az a festő, aki képes megformálni modelljének legtökéletesebb arckifejezését, majdnem mindig karikatúrát fog látni modelljében, ha vele a való életben megint találkozik. Ilyen értelemben az Ernst Múzeumban kiállított modern és kortárs portrék már önmagukban karikatúrái azoknak a 19-20. század fordulóján divatos arcképcsarnokoknak, melyekből jó néhányat éppen Ernst Lajos hagyományozott az utókorra. Míg a főleg költők és művészek arcmásait felsorakoztató gyűjtemény egyfajta romantikusan heroikus rendezőelv alapján állt össze, addig a mostani kiállítás – bár egy-egy klasszikus, ernsti portrét is befogadott a koncepció – elsősorban azt a művészeti változást igyekszik megmutatni, amely az emberi arc megjelenítésének módjában és indítékaiban az elmúlt négy évtizedben végbement.

Kétség sem fér hozzá, arcok, különböző anyagokon és adathordozókon felbukkanó, ránk meredő tekintetek néznek velünk farkasszemet a múzeum nagypolgári tereiben, mégsem jut eszünkbe hasonlítgatni a festményeken, fotókon és videókon szereplő képmásokat vélt vagy valós modelljeik arcvonásaihoz. Még akkor sem, amikor nyilvánvalóan maga a művész szerepel a saját arcképe köré komponált virtuális valóságban. Joseph Beuys La Rivoluzione Siamo Noi („A forradalom mi vagyunk”) című színes nyomatáról például, a kalap, a fehér ing és az egyértelmű vonások ellenére is előbb jut eszünkbe James Dean vagy a vadnyugat szabadsága, mint maga Beuys, és Erdély Miklós Időutazás fotómontázsai is – a ’70-es években saját magát montírozta egykori családi felvételekbe – sokkal inkább idéznek filmes jeleneteket, s ütköztetnek idősíkokat, sem mint hogy Erdélyt ábrázolnák. Kelemen Károly radírral rekonstruált Heidegger-portréja filozófiai magasságokba repítik a gondolkodni hajlandó látogatót, Fehér László önarcképsorozata az idő múlására reflektál, míg Bill Viola különböző érzelmi állapotokat megjelenítő, Hat fej című munkája Descartes-ot emeli be a nagypolgári környezetben amúgy is kissé anakronisztikusnak ható kortárs arcok közé. Lényegében egyik kiállított portré sem egyértelműsíthető pusztán vizuálisan: Cindy Sherman szerepet játszik, Marilyn Monroe vagy egy állapotos nő pillanatszemélyiségébe bújik bele, Esterházy Marcell a történelmi emlékezettel játszik el, amikor saját nagyapját díszmagyarban, majd kitelepített osztályellenségként jeleníti meg, Christian Boltanski pedig az emlékezés és a túlélés viszonyát járja körül implicit módon 7 és 58 éves kora között készült arcképeivel. Thomas Ruff – 2008-ban önálló kiállítást is szentelt neki a Műcsarnok – alig észrevehető módon egymásra fényképezett portréi jelen korunk értelmezhetetlen látványdömpingjére utalnak – ahogy Ruff mondja: „elfogyasztjuk az információt, lenyeljük és eltűnik, el sem ér az agyunkig”. Az itthon már nem egyszer botrányos fogadtatásban részesülő Hermann Nitsch pedig belekre rajzolt, anatómiai pontosságú arcképekkel igyekezett az elmúlásig terelni a portré adta lehetőségeket.

A sort a végtelenségig lehetne folytatni Gary Hill két nézőpontból ábrázolt arcfilmjétől Marina Abramovic és Ulay szájbevarrós performanszán át Marlene Dumas-ig, aki arról volt nevezetes mostanság, hogy a londoni Nemzeti Arcképtár horribilis összegért megvásárolta a 2011 nyarán elhunyt Amy Winehouse-ról készített portréját. Bár ez a kép az Ernst Múzeum kiállításán nem szerepel, hiányérzete maximum annak lesz miatta, aki kortárs reflexiók helyett Ernst Lajos egykori, modernizált arcképcsarnokára vágyik.

(A kiállítás április 7-ig látogatható)

Címkék: kiállítás, kultúra

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!