Anyám tyúkja, Örkény István Színház
Szűnni nem akaró taps. Akár a legsikerültebb drámák után, pedig verses est ért véget. Újra bizonyságot nyert, a költészetnek igenis van ereje és létjogosultsága. Olyannyira igény van rá, hogy magának a színháznak is az egyik legnépszerűbb előadása az Anyám tyúkja.
Persze le kell előbb lassulnunk, hogy kellőképp be tudjuk fogadni a lélekkel bíbelődő, sokszor több évtizednyi, évszázadnyi messzeségből elénk csöppenő műveket. Hogy oda tudjunk figyelni a szóra. Hiszen itt most nyüzsgő, vibráló világunkból kiragadnak bennünket. Konkrétan is, mert segítséget kapunk a lelassuláshoz: Izsák Lili díszlete kicsempész bennünket vidékre, egy tornácos ház nyugodalmas elejibe.
Vannak jól és uram bocsá’ kevésbé jól, hagyományosan és újraértelmezetten, újrahangoltan elmondott klasszikusok, vannak emlékezetesek és kiemelkedők. Mégis a legszebb az estben a versben való létezés folyama, ahogy az egyes poémák egymásra reflektálnak, egymással replikáznak, kontextusba kerülnek, vagy épp viccesen visszautalnak. Egyszóval összekapcsolódnak.
A szerkesztés-rendezés érdeme (Mácsai Pál), hogy a verseknek nemcsak egymásutánja van. Mindez a társulat remek összjátékában, amelyben a magyar irodalom kötelező verseiről leoldják a kanonizált mázt. Hol nyersebbek lesznek így a versek, hol játékosabbak, frivolabbak, hol maradnak olyanok, amilyenek voltak, mert jól áll nekik a glazúr.
Így lesz az előadásból lélekemelő este. Igazi ünnep, mely révén tényleg valahová nagyon máshová érkezünk. Az pedig felettébb hasznos, ha néha kiszakítanak időből, térből, és kicsit más szemszögből pillantunk magunkra.
Bábeli kavalkáddal zárul a majd’ háromórás versfolyam – mindenki egyszerre mondja a magáét, a saját szövegét. Ám ez most nem szétválaszt, épp hogy összebékít bennünket.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
