1.
Hárman álltak a nő előtt a sorban, de előre furakodott. Nem nagyon szoktak bejönni nők a szerszámboltba, úgyhogy nem szóltam rá, hanem hátrakiáltottam Öcsinek, jöjjön már előre, foglalkozzon helyettem a többiekkel, a rendeléseket majd később is ráér bedobozolni.

A nő megállt a pult előtt, megvárta, amíg megkérdezem, miben segíthetek, aztán mondta, hogy egy ollót szeretne.
Mutattam neki egy kisollót, azt mondta, nagyobbat, egy nagyollót, azt mondta, nagyobbat, ekkor elővettem egy metszőollót, azt mondta, nagyobbat, akkor elővettem egy kis sövényvágót, azt mondta, nagyobbat, akkor elővettem a legnagyobb sövényvágót.

Megnézte, kézbe fogta, kicsattantotta, becsattantotta, megint kicsattantotta, fél kézzel elengedte, öt ujját összeillesztette, az olló pengéi közé dugta, egy pillanatig állt, a pengéket nézte, aztán azt mondta, ez jó lesz. Letett a pultra egy húszezrest, se a visszajárót nem kérte, se azt nem engedte, hogy becsomagoljam.
Soha többé nem láttuk egymást.


2.
A többiek megterítettek és bepácolták a húsokat, meg salátát csináltak, nekem és Claudiának a tűzrakás jutott feladatul. Fel kellett hozzá vágni a fát. Gyorsan kiderült, hogy kettőnk közül Claudia bánik ügyesebben a fejszével, onnan kezdve az volt a munkamenet, hogy a tönkre állítottam a tuskókat, ő felhasogatta a fát. A mozdulatai határozottak és pontosak.
Beszélgettünk. Mondtam, hogy szerettem a verseket, amiket felolvasott. Bólintott, azt mondta, ezeket már németül írta. Kérdeztem, mióta van itt nálunk, azt mondta, négy éve.

Kérdeztem, mit tud az otthoniakról, azt mondta, most már minden sokkal jobb ott, de ő sajnos még mindig gyakran álmodik arról, hogy megkérdezik tőle, rövidujjú vagy hosszúujjú ruhát akar, olyankor mindig üvöltve ébred.
Ezen nevettek.

Mi abban a rossz? – kérdeztem.

Claudia rám mosolygott, azt mondta, megmutatja. Tegyem a karom a tönkre. A tönk felé intett, aztán meg is mutatta, hogyan, leguggolt, a tönkre fektette a karját. Ahogy a karját mozgatta, beláttam a pólója ujjába, nem viselt melltartót.
Rám mosolygott.

Na, mi lesz már? – mondta sürgetően.
A tönk mellé térdeltem, bele a fűrészporba, éreztem, ahogy a térdem nyomta a forgács. A tuskóra tettem a karom, pont úgy, ahogy Claudia mutatta.
Claudia bólintott, felemelte a fejszét, az élét a felkaromhoz érintette, valahol a bicepszem felső harmadánál.
Rövidujjú ruha – felemelkedett a kezében a balta, az alkarom alsó harmadához érintette az élét –, hosszúujjú ruha – mondta, és mosolygott.
Felálltam, a többiek pont akkor jöttek ki a húsokkal, a salátástálakkal. A vacsora finom volt, de valahogy úgy alakult, hogy többé nem váltottunk szót Claudiával. Amikor a parti véget ért, és búcsúzkodtunk a háziaktól, akkor már nem volt ott.
Azóta, amikor öltözéskor pólót választok, gyakran eszembe jut a mosolya. És szégyellem magam, de örülök, hogy nem láttuk egymást soha többé.

3.
A pucér nő az erkélyem ajtaján kopogtatott. Kint állt a hidegben, a teste csupa színes festékfolt, a tenyere nyomán foltok maradtak a teraszajtó üvegén. Tripla üveg, hangszigetelt, argongázos, nem hallottam, mit mond, de a szájáról le tudtam olvasni, hogy azt kiabálja, engedjem be, mert mindjárt megfagy.
A hőmérőre néztem, mínusz tizenötöt mutatott.
Kinyitottam a teraszajtót, a nő bejött a nappaliba.
Átlépett a teraszajtó elé terített fehér birkabőr szőrein, aztán megállt, a kanapé fölötti festményre nézett, aztán a kovácsoltvas keretes nagy tükörre, hosszan nézte magát.

Jóba vannak a szomszédjával? – kérdezte.
– Nem is ismerjük egymást – hazudtam.
A nő vállat vont, benyúlt a hóna alá, lehúzott a bőréről egy ráragadt papírdarabot.
Ahogy felém nyújtotta, először azt hittem, csak egy újságpapír, de aztán láttam, hogy egy csupa festékes ötszáz eurós.

Ezt, legyen szíves, adja vissza neki – mondta, kezembe nyomta a pénzt, aztán kiment a szobából, végig a folyosón a bejárati ajtó felé.

Ne adjak valami ruhát? – kiáltottam utána.
Nem kell, van minden lent a kocsiban – mondta, aztán már csapódott is mögötte a bejárati ajtó.
Nem láttuk egymást soha többé.

4.
A legelegánsabb lopott Chanel nadrágkosztümömben megyek a pályaudvari biciklitároló felé. Harcia san magam elé tartom az erővágót, sugárzik rólam az energia, mindenre elszánt üzletasszony vagyok, aki sajnos elfelejtette a számkombinációt.
Odaérek, a bringákat nézem, ma valami igazán értékeset és különlegeset lenne jó találni. Nagyon feltűnő persze ne legyen.
Csupa átlagos ócskaságot látok, úgy látszik, ez nem jó környék, sehol semmi kis szériás nyalánkság.

Lassan körbejárom az E alakú tárolót, kicsit szórakozott vagyok, nem emlékszem pontosan, hol is hagytam a gépemet.
Aztán egyszer csak meglátom kiragyogni a tároló mélyéből egy Fantomszáry huszonegy ultramarinkékjét. Extrák nélkül nyolcezer euró.

Bent van, leghátul, a tároló alsó szintjén.
Szép lassan odamegyek, és akkor meghallom a vinnyogást.
Odafordulok, egy kislány az, a nyakán vastag biciklilánc, a száján ezüstszínű szövetszalag, a felső szint egyik üres tárolójához van odazárva, fél kézzel tartja magát, a másikkal a lánc fekete lakatját rángatja.
Rám néz, látom, a szeme könnyes, a szalagtól nem lehet érteni, mit próbál mondani.
Úristen – szakad ki belőlem, ahogy közelebb lépek, elfog az émelygés, mikor felemelem az erővágót.

A lánchoz nem férek oda a nyakától, csak a lakatot lehet elvágni. Ezt a lakatot nem vinné le akármilyen darab, de az enyém szuperhidraulikus. Így is nagyon nyomnom kell, egész beleizzadok, a kislány balerinás lábát nézem, ahogy próbál nem kapálózni. Az egyik fehér pöttyös piros cipő lecsúszott a sarkáról.

Nagyot nyögök, a lakat elpattan. Leteszem az erővágót, a lányt fél kézzel magamhoz szorítom és megemelem, a láncról lejön a nyomás, kihúzom a szem közül a lakatot.
A kislányt leengedem a földre, a lánc csörögve hull az aszfaltra.

A kislány kivonaglik a kezeim közül, átnyúl a két lábam között, megfogja az erővágót, megrántja, leránt vele a lábamról, hanyatt esek, érzem, hogy enged a kosztüm varrása, a fejem nem verem be, de azért eléggé megütöm magam.
A kislány közben az erővágóval a kezében odamegy a Fantomszárnyhoz, két profi gyengítővágás után egy harmadikkal átvágja a rögzítő sodronyt, kihúzza a tárolóból, átveti rajta a lábát.

Próbálok felállni, ahogy oldalra fordulok, meglátom a láncot, középen el van vágva, a két vastag szemet egy pink hajgumi fogja össze.

Itt maradsz, te kis kurva! – kiáltom a lányra, az közben, mint valami kis nindzsa, átdugja a drága erővágóm a pólóján, aztán letépi a szájáról a szövetszalagot, a földre dobja.

Kösz mindent, néni – mondja, rám mosolyog, megfeszül a combja és a vádlija, aztán szélsebesen tekerni kezd.
Nem látjuk egymást soha többé. 

(Az első három szöveg Nyilas Márta a Többi nő és én című kiállításának megnyitóján hangzott el a Neon Galériában.) 

Címkék: magyar irodalom

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!