Vannak olyan univerzumok, amelyek végérvényesen be tudják szippantani az embert.
Így járhatunk könnyen Georges Simenon halhatatlan nyomozójának történeteivel is: Maigret fogalom, mindenki ismeri, minden lakásban megtalálható legalább egy-két gyűrött, sárga Albatroszkönyv, aminek a borítóján az ő neve díszeleg. Miért érdekes akkor, ha megjelenik egy új kötet? Csak én magam 37 darabot számoltam meg a könyvespolcomon. Minek egy harmincnyolcadik? Azért, mert valahogy az Agave Kiadó nagyon ráérzett arra, hogy melyik regényeket kell kiadni. Válogatni ráadásul volt miből, ugyanis Simenon 75 regényben szerepeltette a hallgatag főfelügyelőt… Mégis, Simenon a mai napig megállja a helyét – és nemcsak a ponyva, de sok esetben a szépirodalom patinás alakjai is megemelhetik a kalapjukat a mogorva Maigret előtt. Az sem véletlen, hogy hatalmas kultusza van a történetfolyamnak (talán Ed McBain 87-es körzete tudta még ennyire sokáig fenntartani az olvasók érdeklődését), a hipnotikusan lassú folyású történet, a kivételesen sokat megmutató jellemek, az intim Párizs-kép, ami újra meg újra az ember szeme elé tárul: mind alkalmasak arra, hogy folyamatos olvasásra késztessék a rajongókat.
Ami azonban az Agave mostanában kiadott köteteit illeti: ezek a történetek egy kicsit eltérnek a megszokottaktól. Talán a legújabb regény, a Maigret és a gengszterek a legjobb példa erre. A főfelügyelő káromkodik? Pisztolyt fog a kezébe? Kicsúszik a lába alól a talaj? Simenon enynyire talán soha nem bizonytalanította el az olvasót: hiába a rutinmódszerek, az ismerős alakok, Párizs, ez a ködös-esős védőburok, ami keretet ad az eseményeknek. Most minden más. Maigret meglepi az embert, tétova dühe, megalázott tehetetlensége olyan képet mutat az eddig ismertnek hitt főfelügyelőről, amely talán először vetíti a kudarc képét úgy elénk (máshogy már láttuk elbukni a felügyelőt), hogy saját erejét meghaladó üggyel bajlódik. A szokatlanul erőszakos cselekmény kicsit olyanná teszi ezt a történetet, mintha Maigret vendégszerepet vállalt volna egy másik sorozatban. Jól áll neki ez is, mégsem ez az, ami miatt igazán szeretjük őt.
És mindezek mellett a történet mégis kiváló. Talán az a mélylélektani kutakodás, ami más Maigret-nyomozásokban olyan hangsúlyos tud lenni, kap egy kicsit más felhangot. Most nem a bűnözőkről, hanem egy elnyomott rendőr eltékozolt életéről van szó, ez is szokatlan. Viszont semmit sem von le a regény erejéből. Maigret ingoványos talajra tévedt – de most sem kell benne csalódnunk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!