Helmuth Kohltól két (ön)életrajzi könyv is megjelent az idei Frankfurti Könyvvásáron, ám valójában csak az egyiket jegyezte a német exkancellár: A fal ledöntésétől az újraegyesítésig címűt. Mégis jóval nagyobb feltűnést keltett a másik könyv. És nem csupán azért, mert Kohl ebben lesújtó véleményt fogalmazott meg számos kereszténydemokrata politikusról, köztük utódjáról és korábbi pártfogoltjáról, Angela Merkelről is, aki szerinte „még késsel-villával sem tudott rendesen enni” – s emellett Gorbacsov „örökségét” is teljesen jelentéktelennek nevezte.
Hogyan lehetséges mindez? Az Örökség – A Kohl-jegyzőkönyvek című könyvet az általa korábban felkért szellemíró, Heribert Schwan kezdte írni, ám – miután Kohl felesége túl nagy beleszólást engedett meg magának a munkába – a több mint 630 órányi interjúanyag felvétele közben összekülönbözött Kohllal, mire a politikus le akarta tiltatni a megjelenését. A német bíróság viszont első fokon elutasította az erre irányuló keresetet. Mert bár a könyvben szereplő élmények, vélemények, mondatok is a politikustól származnak, az ezek alapján megírt mű szerzői joga már magát az írót, vagyis Schwant illeti meg. Vagyis a szellemíróból a könyv alanya életrajzának jogtulajdonosa lett.
A magyar jogban picit más lenne a helyzet: „A szerző mindig az, aki egyedi, eredeti munkájával létrehoz egy művet. Az ebben szereplő tények és adatok nem tekinthetők alkotásnak, és akárhonnan szerzi be információit az író (a forrás ilyen szempontból lényegtelen), az ebből írt mű szerzői joga őt illeti. Ugyanakkor egy »szellemírói « típusú interjúkapcsolatnál mind az interjúalany, mind az újságíró szerzőnek minősülnek, hiszen mindketten alkotó módon járulnak hozzá a mű egészének létrejöttéhez. Tehát – az ügy körülményeitől függően – a portré alanya ilyenkor letiltathatja a művet szerzői jogai alapján” – magyarázta lapunknak Tóth Péter Benjamin, az ArtisJus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület kommunikációs vezetője. Emellett még a jó hírnevére, a becsületére, a magántitok vagy a magánélet védelmére – nem a szerzői, hanem a polgári jogaira – hivatkozva is megakadályozhatja a mű megjelenését.
A jog álláspontját könnyebb megérteni, ha úgy nézzük, hogy az önéletrajzírás – melynek története az ókorig nyúlik vissza – maga is művészet. Méghozzá „a legérzékenyebb és legemberibb válfaja az írásművészetnek” – Viktória királynő biográfusa, Lytton Strachey angol író szerint. Ez igaz még akkor is, ha az életrajz tudományos megalapozottsággal készül, egyáltalán nem vagy csak csekély teret hagyva az írói képzelőerőnek, mivel az elmesélés mikéntje maga a művészet – a modern életrajzírás ezért is a regény műfajának születésével egyidős.
Mégis hátborzongató belegondolni, hogy a rólunk a világhálón fellelhető információkból vagy akár nyilvánosan (például a Facebookon) közzétett gondolatainkból, érzéseinkből bárki akár regényt is írhatna az életünkről, mely ezután már az ő szellemi tulajdona lenne. Ahogy az is különös, mikor egy újságíró tollából jelenik meg híres ember életrajzi könyve, mégis úgy emlegetjük, hogy „Stohl András könyve” vagy „Zuschlag könyve” (mindkettőt Szalai Vivien írta), a főszereplőnek tulajdonítva az érdemet, noha a kettő (aki megélte és aki megírta) egyformán fontos, egyikük nélkül sem lenne könyv.
Eszünkbe juthat Roman Polanski kiváló filmdrámája, A szellemíró is, melyben egy tehetséges fiatal írót szerződtetnek a brit exminiszterelnök memoárjának megírására, ám a tudás, mely a kutatási munka során birtokába kerül, nem csak lelkiismereti dilemmát okoz, még az életét is veszélybe sodorja. „Nem szoktam politikusok emlékiratait olvasgatni, az efféle könyvek úgysem az olvasóközönségnek készülnek, sokkal inkább azért, hogy az illetőt puszta létezésükkel az őt állítólag megillető helyre, a jelentős államférfiak körébe emeljék” – mondja a film elején a szellemíró (Ewan McGregor).
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!