Úgy hallottam, a jegypénztárakban már figyelmeztetik a nézőket, két Szentivánéji-bemutató volt a színháznál, nehogy véletlenül valaki ne arra váltson jegyet, amire akart. Az egyik Woody Allen forgatókönyve alapján készült, szex(tett)komédia, és a Pestiben megy, a másik Shakespeare klasszikusa a Vígben. A kettő azonban nem csupán címében párdarabja egymásnak. Helyszín, időpont, téma (azaz erdő, Szent Iván-éj, szerelmi őrület) is ugyanaz. Ráadásul mindkettő komédia(szerű), és a szerelem kontra vágyak viadaláról szól, az összecsapást pedig hasonlóképp futtatja ki. Kovács D. Dániel Shakespeare-rendezése fiatalosan és kaotikusan sokszínű. Olyan, amelyik hatni képes, és izgalmakat rejt.
Ugyanakkor valószínűleg megosztó lesz, mert merészen bánik alapanyagával, formában, értelmezésben, és közelebb húzza a mához, hozzánk a mesét. Kortárs újraértelmezése ízig-vérig modernnek mutatja a 16. századvégi darabot. Reflektál a tündér szálra, korunkra, a színházra. A történetet komolyan veszi, miközben a játékból időnként ki-kikacsint önreflexíven. Varázsos éjük a Vígszínház idei Shakespeare- és egyúttal rizikós vállalása.
A Woody Allen-filmből készült előadás jóval kockázatmentesebb. Ugyanakkor ne Woody Allen sajátos humorára vagy fergeteges szórakoztató vígjátékra számítson, aki megnézi. Allen a megmagyarázhatatlanról mesélt, fő dilemmája: mágikus-e a létezés vagy felfogható mindennapokból áll? Az orosz rendező, Alekszandr Bargman adaptációja elsősorban az időre, a mulandóságra koncentrál, és ennek függvényében bíbelődik a kapcsolatok feltárásával is. Ezért aztán nem meglepő, ha inkább a költőiség és valamiféle nosztalgia határozza meg az előadást. Bargman újrahangolása mégsem bizonyul igazán működőképesnek.
Nem azért, mert nála túlságosan is kiszámítható a végkifejlet, hanem mert még akadálymentesítve is van a felé vezető út. „Az igazság, hogy nem ismerjük az igazságot” – mondja a nőcsábász belgyógyász, és ezzel fején találja a szöget, valamint az előadás legnagyobb hibáját. Itt ugyanis a megfoghatatlant, kiszámíthatatlant végül még pontokban összegezhető tanulsággá is kulminálják. A dilemma a szerelem és vágy között pusztán illusztrálás. Ettől aztán a rendezés nem jól bánik a színészekkel sem – azok csupán szócsövek és az illusztrálás eszközei maradnak. Így történik, hogy érzelmi viharaik nem érintenek meg igazán, annak ellenére, hogy igencsak ismerősek. Sőt a végén nem is igen hisszük el nekik, hogy nem csupán rendezői önkény áldozatai.
A Pestiben egy fülledt erotikájú, bátor, szenvedélyes színházi estét ígérnek. Költői tanmesét kapunk, minden vibrálás és feszültség nélkül. A biztonság jó, mégis hiányzik valami – hangzik el a házasságról, s épp ez mondható el magáról az előadásról is. Nem véletlen, hogy a videobejátszások, melyek a színészek civil arcát mutatják az idő megtépázottságával, tűnnek a legigazabbnak és legmegkapóbbnak.
Egy szó mint száz, Woody Allen ebben az adaptációban kevésbé tűnik kortársnak, mint a Vígszínházban Shakespeare. Kovács D. Dániel vakmerőn káoszt teremt, hogy lehetőséget adjon a varázs megszületésére, Alekszandr Bargman vigasztalón rendet vág, és ezzel megöli a varázst.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!