Először készült az életmű egészét és annak hatásait felmérő, monografikus irodalomtörténészi munka Füst Milánról. Szerzőjét, Schein Gábort a korábbi hiány okairól faggattuk, de közben arra is választ kaptunk, milyen szerepet játszott a Nyugat első nemzedékének egyik leghosszabb életű alkotója pályáján Rákosi Mátyás, a feleség és a rugós ágybetét.

 
VH, 2018. január 13.

– Ha a Testről és lélekről Oscar-díjat kap, minden bizonnyal nagyobb figyelem hárul majd az elkészülő új film, A feleségem történetére is. Mit gondol, mennyiben hathat vissza majd vélelmezhető sikere Füst Milán elismertségére?

– Úgy tudom, Enyedi Ildikó régen elkészítette a film forgatókönyvét. Biztos vagyok benne, hogy hasonlóan az eddigi alkotásaihoz, mély, finom, érzékeny filmet forgat A feleségem történetéből. A sikere a regény ismertségére valószínűleg visszahat majd. Megérdemelné.

– E szerint Füst Milán műveinek (el)ismertsége hagy maga után némi kívánnivalót?

– Füst életműve hozzáférhető. Az elmúlt tíz évben a Fekete Sas Kiadó jóvoltából minden műve megjelent új kiadásban, beleértve a levelezését és a teljes naplót is. Az oktatásban azonban éppen ellentétes a helyzet. A ’80-as évek elején a Szegedy-Maszák Mihály és munkatársai által létrehozott tankönyvsorozatban szerepelt néhány verse, ám ma már nincs jelen a közoktatásban. A közoktatás törzsanyagára az irodalomtörténészi szakmának ma csak áttételes hatása van, a döntésekbe nem vontak be szakembereket. Füst befogadásának helyzetéről sokat elmond, hogy az életmű egészének feltárására korábban nem vállalkozott senki, és az elmúlt harminc évben egyébként is kevesen foglalkoztak vele. Pedig Füst fontos író. Költészete a Nyugat első nemzedékének legjelentősebbjei közé tartozik. Nélküle aligha érthető Weöres Sándor megjelenése, Radnóti is csak töredékesen, mint ahogy tisztázandó a hatása az avantgárdra is. Prózája pedig szinte teljes egészében egyes szám első személyben íródott, vagyis egy tudat belső nézőpontjából – ez a modern európai irodalom egyik fontos vonulatához kapcsolja. Ebből a nézőpontból nézve a világ megismerhetősége, sőt esetenként a léte is mélységesen elbizonytalanodik. Mindehhez minden művében sajátos nyelvet alkot.

– Jó helyen kapiskál az, aki az ön költészetében is Füst-nyomokat gyanít?

– Óhatatlanul jelen van, az biztos, hiszen a könyvem megírásának másfél évtizedében aktívan jelen volt az életemben – lehetetlen valamivel ennyi ideig foglalkozni, ha nem fontos számunkra.

– És mi volt az, ami miatt kitartott mellette?

– Ennek több oka is volt. Nagyon foglalkoztatott, hogy az ő történetének, alkatának és alkotói problémáinak tükrében vegyem szemügyre a modern magyar irodalom mintázatát. Hogy kinek milyen szerepeket kínál fel. Az is érdekes, hogy hiába volt Füst Milán hosszú életű, története a 20. század minden korszakában elmondhatatlan maradt. Túl sok ponton ütközött a nemzeti múlt vágyott elképzeléseivel. Egy özvegy, Dohány utcai, jiddisül beszélő, németül levelező trafikosnő fiának a története, akiből önfélreértésekkel küzdő, az elismerés után sokáig beteljesületlenül vágyakozó író lesz, nem mesélhető el – csak jelentős stilizációval. Ő maga is azt vallotta, nincs élet-, csak munkarajza van. Ez már önmagában érdekes feladattá tette a vele való foglalkozást. Ráadásul a saját helyzetem, az élet- és az írói történetemet is jobban érteni vélem általa.

– Az 1904-től ’44-ig vezetett Naplót a „zsidó” identitás alakváltozatait követve elemzi. Miért pont ezt emelte ki?

– A zsidó identifikáció kérdése a 40 évig vezetett naplóban jól nyomon követhető, mint forrást alkalmasnak éreztem, hogy a „zsidó”-ról szóló beszéd jellegét megértsük. A „zsidó” a 20. századi magyar társadalomtörténetben, az úgynevezett asszimiláció korában valójában egyre inkább társadalmi kategóriává válik. A „zsidót” a rá irányuló külső tekintet hozza létre. Lényegében bárki lehet „zsidó”. A „zsidó” azért is került idézőjelbe, mert nem származási vagy szociológiai tény, hanem konstrukció: ahogyan valakire a környezet tekint. Akit ilyen módon „zsidó”-ként hoz létre, annak ezzel természetesen önmagában is dolga lesz. Füst Milánnal is ez történt. Sokáig reflektálatlanul átveszi az antiszemita sztereotípiákat, de egy pillanatig sem vonatkoztatja őket magára. A városi asszimilált polgári zsidóság nem érzett közösséget az ún. galiciáner, ortodox, vidéki zsidósággal. Aztán ez változik, kénytelen rájönni, hogy mások őt is „zsidónak” látják. Füst végül ezt elfogadja, és igyekszik magában pozitív tartalmakkal megtölteni a „zsidót”, de ez csak részben sikerül neki. Igen fájdalmasan odáig jut, hogy rendben van, irtsanak ki „minket”, csak minél gyorsabban, minél fájdalommentesebben.

– Ő túléli a holokausztot…

– A feleségével együtt, aki ekkor is nagyon talpraesetten viselkedett. Ténylegesen egy nyilas tiszt menti meg az életüket. Ezt sem könnyű elmondani.

– A házastárs szerepe más téren is figyelemre méltó. Az írónak 1920 és ’46 között nincs állása, a monográfia szerint a neje, Helfer Erzsébet tartotta el. Miből?

– A Helfer család vásárolta meg az epedamatrac, a rugózattal ellátott ágybetét magyarországi gyártási jogát. Ebből jelentős bevétel származott, amit jól fektettek be. Helfer Erzsébet nagy szeretettel biztosította a hátteret, amire Füstnek szüksége volt.

– Ha az anyagiakkal nem is kellett törődnie, a siker reményében azonban furcsa módon hajlandó volt a második világháborút követően Rákosiékhoz dörgölőzni. Az egyetemi katedrához jutáson kívül volt valódi politikai motivációja, vagy csak a tette, amit a túlélés megkövetel egy ilyen helyzetben?

– Dörgölőzés azért nem volt. A közeledési kísérletet részben magyarázza, hogy Füstben élt valamifajta romantikus elkötelezettség a szegények és a szocializmus ügye iránt, de a marxista ideológiát nem ismerte, és annak sem járt utána, mi történik a Szovjetunióban. Emellett egészen más 1946-ban reménykedni abban, hogy Rákosi jó irányba fogja vezetni az országot, mint két vagy három évvel később. Füst nem tájékozódott jól a közéletben, és amikor meghallgatta Rákosi egyik beszédét, nagyon meggyőzőnek érezte, ami nem csoda, mert Rákosi remek szónok volt. De az is igaz, hogy Füst eltökélte, ideje végre nyilvános elismerést szereznie. 1948-ig a maga sajátos módján gesztusokat tett a növekvő hatalmú MKP-nek. Levelet írt Rákosinak, amelyben kifejezte az elragadtatását, és rögtön felajánlotta, hogy szívesen képezné a gyengébb rétori képességekkel bíró kommunista vezetőket. Ez pontosan mutatja, mennyi fogalma volt a pártról, a politikáról. Később ódát írt Leninhez, amelyet a Szabad Nép jelentetett meg. A vers jelentős alkotás, az olvasata távolról sem egyértelmű. ’48-ban megkapja az elsőként kiosztott Kossuth-díjat, megosztva Déry Tiborral. Ki mondaná, hogy akár Déry, akár ő nem érdemelte meg? Csak hát nem hibátlan a társaság. Az MKP-nek tett gesztusok sora ezzel befejeződik. Rákosi 60. születésnapjára a korábban elkészített Lear király-fordítását ajánlja fel. Más írók felajánlásaihoz képest ez bátor tett. Nem is tudták a kiadók, mit csináljanak vele. ’56-ban aztán nyíltan kiállt a forradalom mellett. Ezután az lett belőle, aminek mindig is látta és jó ideje láttatta magát: öreg és beteg ember. 
 


Schein Gábor
József Attila- és Füst Milán-díjas költő, író, műfordító, irodalomtörténész,
az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének docense. 1991 óta 11 verseskötete jelent meg, legutóbb tavaly Üdvözlet a kontinens belsejéből címmel. A német irodalom, többek között Goethe és Günther Grass műveinek fordítója. Közéleti-politikai esszéi Esernyők a Kossuth téren címmel jelent meg 2014-ben; Svéd című regényét (2015) a kortárs magyar irodalom egyik csúcsalkotásaként ünnepelte a kritika. Füst Milán-monográfiája 2017. november elején jelent meg.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!