Talán még Steven Spielberg is megkönnyezte az Adéle élete 1-2. fejezet című francia filmdrámát, azért választotta a cannes-i zsűri elnökeként az év filmjének.
A rendezői Arany Pálmával is kitüntetett Abdellatif Kechiche filmje esszenciája a francia művészfilmes hagyományoknak: drámai sorsszerűségtől súlyos, mégis makacsul életigenlő történet, erotikus magasfeszültséggel, intellektuális párbeszédekkel és gyönyörű színésznőkkel, festői szépségű képkockákon.
Bárki tud azonosulni a kamaszlányként megismert Adéle-lal (Adéle Exarchopoulos), aki volt már szerelmes, noha ő Emmába (Léa Seydoux) szeret bele. Barátnői nyaggatásának engedve előbb még lefekszik a helyes Thomasszal (Jérémie Lahuerte), de érzi, hogy valami nem az igazi. Az okra akkor döbben rá, mikor vonzalom ébred benne a bohém, kék hajú festőlány iránt, és már az első szeretkezésük során soha nem tapasztalt extázist és gyönyört él át.
Noha Adéle szexuális útkeresése – a tudattalan vágyak megjelenésétől a megélésükig, majd saját orientációjának elfogadásáig és felvállalásáig – a történet gerince, a film nem leszbikus manifesztum, hanem univerzális alkotás a szerelemről és a boldogságkeresésről. Adéle és Emma kapcsolatában kódolva vannak a szakításhoz vezető ellentétek, bár az érzelmi és a testi szenvedély sokáig átlendíti őket ezeken. Míg az első fejezet a beteljesülésé, a második már a szerelem elbúcsúztatásának fájdalmas gyászmunkájáé. A cselekmény előbb eufórikus magaslatokba repít, majd lélekszaggató mélységbe ránt, és a meghitt, önfeledt szerelmes együttlétek után még intenzívebben átéljük a veszteség élményét.
Bár többször elidőzünk olyan életképeken, mikor Adéle épp alszik vagy eszik, a film elég tömény ahhoz, hogy három órára lekösse a figyelmünket, és még utána is nehezen vegyük a levegőt. Üdék és természetesek a bensőséges, közeli képeken mutatott arcok, és borzongatóan őszinték a nézőt voyeuri minőségbe kényszerítő szeretkezési jelenetek. De nem a kitárulkozó meztelen testek, sem a valóságos aktus látványa, hanem Adéle kéjtől párás szemei, kipirult arca, és a torkából feltörő nyögések miatt.
Emma művész barátaitól filozofikus okfejtést is kapunk arról, miért lenyűgözőbb (nem csak) a művészet számára a női szexualitás – mert a férfiaké „egydimenziós”, miközben a nők a testi gyönyör közben épp a testen kívüliség mágikus élményét is megtapasztalhatják. Adéle is felidézheti bennünk Bernini Szent Teréz extázisa című szobrát: egyszerre sugárzik belőle a szűzies tisztaság és a szilaj szenvedély, nem csoda, hogy lényében férfiak és a nők egyaránt szívesen elmerülnének. Rejtélyessége és kiszámíthatatlansága miatt azonban senki sem birtokolhatja sokáig, és ő is hiába vágyakozik arra, hogy maradéktalanul feloldódhasson egy másik személyben. Egyre szívet facsaróbb, majd az Emmával való utolsó találkozás jelenetében már kozmikus magánya miatt története a filmművészet két, talán legszomorúbban szépséges fejezete.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
