„Gazdag vagyok és ismert. Csak azt az egyet nem tudom, hogy mi következik ezután. Mit ad még az élet?” – mondja magáról a Lány a város felett című, idén megjelenő regény főszereplője.
Tallér Edina: Lány a város felett (részlet)
Nem mondom ki többször, hogy Pánsípos Ember. Ez a név csak arra jó, hogy szomorú legyek, ha kimondom. Rossz szavak. Nem segítenek. Elgyengítenek. Csendben maradok inkább és szépen lassan elfelejtem a rossz szavakat és a bánatot, kimegy belőlem, nem nyomja a szívem, elmúlik, mint valami rontás. Úgy teszek, mintha nem is lenne. Meg sem történt. Nem velem történt meg, csak hallottam vagy láttam valahol, hogy létezik olyan ember, aki szeret, de elhagy, és nem jön soha vissza. Miért csinálta ezt velem? Mindegy már, hagyjuk, régi történet.
Csak arról jutott eszembe, hogy akkor, régen nagyon hiányzott, most meg már nem. Egyedül is lehet élni. Egyedül is jó, ezt tőle tanultam, ezt a tudást neki köszönhetem. Köszönöm!
Már nem félek. Húsz év telt el azóta, ez nagy idő. Megváltozott a világ, főleg én. Most már jól vagyok, nem hiányzik senki és semmi.
Amikor kiadták a papírjaimat a kórházból, és azt mondták, hogy mehetek, ahova akarok, meggyógyultam, akkor azért még jól jött volna, hogy valaki szeressen.
Az első gondolatom az volt, hogy visszamegyek a faluba, mint a kivert kutya, és könyörgök, fogadjanak vissza. Tudom, utálnak ott az emberek, de ha már nem szeretnek, legalább utáljanak, az is valami, több mint a semmi. Igen, az volt az első gondolatom, hogy hazamegyek. De aztán jobban belegondoltam, nincs nekem abban a faluban már senkim, hol akkor az otthonom.
– Akar feljelentést tenni? – kérdezte a rendőr. Bejött hozzám a kórházba, ő volt az egyetlen látogatóm.
Gondolom, azzal bízták meg, hogy derítse ki, mi történhetett, miért vertek össze és ki volt a tettes.
– Nem.
– Van valami fogalma arról, hogy ki a támadó?
Esetleg többen voltak?
– Senki sincs egyedül.
– Értem. Tehát többen voltak?
– Nem tudom.
– Most mondta, hogy nem egyedül volt a támadó.
– Nem mondtam.
– Az előbb mondta!
– Senki sincs egyedül, ezt mondtam. Támogató mondat. Mantra.
– Ja, mantra. Hm. Értem. Amúgy jól van? Minden rendben van magával?
– Minden jó lesz.
– Minden jó lesz? Hm. Értem. Hát jó. Én itt semmit sem tehetek, úgy látom. Jön magáért valaki?
– Egyedül vagyok. Egyedül megyek.
Megvonta a vállát, csóválta a fejét. Ismerem ezt a mozdulatot meg a pillantást is. Mindenki így nézett rám. Mintha nem lennék normális, mintha legalábbis ők lennének normálisak, én meg nem. Semmit sem tudnak. Semmit! Mellékszereplők, kicsinyke emberek.
Az orrom alá nyomott egy rakás papírt, hogy írjam alá, aztán elköszönt.
– Viszontlátásra – mondta. Végigmért, és aggódó tekintettel hozzáfűzte: – Jó szerencsét!
Rám fér a jószerencse, mert anélkül talán elég nagy bajban vagyok, vagy mi? Ezt akarja mondani? Ezt gondolja? Nem vagyok bajban! Én döntöm el, miben vagyok! Nem vagyok bajban, ne gondolja rólam senki, hogy szegény így meg úgy! Nem vagyok szegény!
A vészjósló szavakat és tekintetet nem szabad elfogadni, vissza kell küldeni őket a lehető legrövidebb úton oda, ahonnan jöttek, ne legyen belőlük rontás.
– Szájadból a melledbe, szemedből a szívedbe! – mondtam. – Jó szerencsét! – fűztem hozzá.
A rendőr meghökkent, felhúzta a szemöldökét, megvonta a vállát megint, legyintett, sarkon fordult és elment. Ez hülye, mondta maga elé.
Fogtam a cókmókomat, egy fekete pelerin meg nejlonszatyor. Nem köszöntem el senkitől, nem volt kitől elköszönnöm, csak a betegágy, ahol hetekig feküdtem.
Meggyógyultam most is. Meggyógyulok mindig.
Négysávos út mellett állt a hatalmas kórház, mögötte nagy udvar, előtte széles, zöldre festett vaskapu, sorompóval, mellette balról kicsi portásfülke. A portás folyton föl-le engedte a sorompót, mentőautók hozzák-viszik a betegeket. Kilépek az utcára. A járdánál jobbról buszmegálló, kisebb tömeg gyűlt már össze, mindjárt érkezik a következő járat, ami nem tudom, hova viszi az utasokat.
Szemben, az út másik oldalán taxiállomás, két üres kocsi várakozik, hogy jöjjön valaki. Balra, néhány lépésnyire zebra, most épp piros a lámpa. Állok a kapuban. Merre menjek?
„Ahimsa!”, szólalt meg egy fiatal lány mögöttem.
Valahonnan a hátam mögül bukkant fel, illetve sokan voltak, sok-sok mosolygós, rasztahajú, hosszúszoknyás lány meg fiú, kábé annyi idősek lehettek, mint én, plusz-mínusz tíz év. Sétáltak a zebrához, megálltak a pirosnál, miközben várták, hogy zöldre váltson a lámpa, énekeltek, táncoltak, egyhelyben topogtak.
– Ahimsa! – mondta a lány újra, és rám mosolygott.
Szeme kék, mint a tavaszi égbolt, arca ragyog, mint a nap, homloka közepét tésztaszerű izé díszíti, orrában karika, nyakában, karjain rengeteg ékszer, szerintem azok is tésztából. Sohasem láttam hozzá fogható szépséget, csak a tévében. Én is ilyen szép szeretnék lenni. Falun nincsenek ilyenek. Még vegetáriánusok sincsenek, nemhogy ilyenek. Gyönyörű volt, látványa szememből a szívemig hatolt. – Gyere velünk ünnepelni! – mondta.
– Ki vagy te?- kérdeztem megbabonázva. A lány nem válaszolt. Nevetve intett a fejével, hogy menjek oda, menjek közelebb hozzájuk. Hare Krisna, hare Rama, hare, hare. Énekelt, tapsolt, táncolt a többiekkel.
– Most van az India Fesztivál. Krisnások – mondta egy járókelő mellettem egykedvűen. – Bár, ezeknél mindennap fesztivál van.
Végigmérte a társaságot és elindult, mert közben zöldre váltott a lámpa. Elindult az ünneplő tömeg is, tapsolva, táncolva, Hare Krisna, Krisna, Krisna.
És én? Merre menjek? Mit csináljak? Ők krisnások, én meg jósnő, anyám agyonverne, ha megtudná.
Hogy jön ez össze?
A zöld lámpa villogni kezdett, mindjárt megint piros, a hullámzó, vidám tömeg távolodik, a normális külsejű járókelő taxiba száll a túloldalon. Busz kanyarodik a megállóba, a várakozók felélénkülnek, menetre kész mindenki, ajtók nyitódnak, emberek szállnak fel-le.
– Gyere már, ne maradj le! – kiált utánam a lány, többen is rám néznek az ünneplők közül, vonulnak át a zebrán, most látom, hogy mindegyik lánynak tésztadísz van a homlokán. Éhes vagyok. A buszból sípoló hang jelzi, mindjárt zárulnak az ajtók.
– Gyere már, ne maradj le! – kiált még egyszer a lány a távolból, egyre távolodik. Nem illek közéjük. Inkább buszra szállok.
Nem, inkább velük megyek. Az orrom előtt zárult be a busz összes ajtaja. A sofőr a visszapillantóból rám vigyorog, szerinte vicces, hogy lemaradtam, mindegy, nem baj, nem érdekes, úgyis le akartam maradni.
Nem akarok buszra szállni. Fesztiválozni akarok. Épp jól jött, hogy becsukódott az orrom előtt minden ajtó.
A felvonulók után futok, nem jutottak messzire, nem sietnek sehova. A lány mellé lépek.
– Örülök, hogy itt vagy! – mondja a lány.
– Én is! – mondom én.
– Én is! – mondja ő.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!