Latinovits a szemét törölgetve zokog. Ezek szerint tényleg lehet sírva vigadni? És vajon lehet-e majd ma este is: lesz-e sírás a vigadozás mellett a Heti Hetes búcsúzó, 500. adásán? (Majd kiderül: lehet sírni. Csak nem azért. De mégis.)

Szóval itt a vég. Mondjuk, lehetett már sejteni, hiszen jó fél éve keltik folyamatos halálhírét a 13 éve indult műsornak. Sőt, tavaly ősszel már rendeztek egy próbatemetést is, amikor az RTL Klub több műsorát megszüntették, de a beszélgetős show-t csak kényszerszabadságra küldték. Ugyan sokan nem hittek az akár forradalminak is nevezhető ígéretnek – MUK, vagyis Márciusban Újra Kezdjük –, de márciusban tényleg visszatértek a hetek. Ám a zabszem maradt: Kolosi Péter, a csatorna programigazgatója sejtelmesen, de sokat mondóan megerősítette, van miért aggódnia a csapatnak, mert a várakozásokkal ellentétben a nagy visszatérés csak kevéske nézőt ültetett a képernyők elé…

„Túléltük a téli szünetet, és visszatértünk” – büszkélkedett akkor Ónodi György, a műsor főszerkesztője. Most azonban, az 500. búcsúadás előtt, már azt kell mondja: „A téli szünet intő jel volt a számunkra, mostanra beigazolódott a gyanú. Az 500. adást így nem ünnepeljük meg. Ha valaki úgy készül a születésnapjára, hogy tudja, az lesz az utolsó, akkor nincs sok oka az ünnepelésre…”

A közönség izgatottan gyülekezik a székház előtt, nem tudni: röhögni jöttek, búcsúzni vagy kivégzést nézni. Telt ház, pótszékes telt ház lesz, az egyik asszisztens ideges: a végén még összeomlik a nézőtér. „A műsor, az omlik össze” – mondja Gálvölgyi fanyar nevetésre sarkallva a nézőket, akik közül sokan – vélhetően a többség – el sem tudják képzelni, mit csinálnak majd péntek esténként, ha nem jöhetnek el a Heti Hetes felvételére. Összeszokott csapat ez, hálásak még a gyengécske poénokért is, tapssal, kurjongatással fogadják a ki- és bevonuló művészeket, hogy mindez jól mutasson majd a képernyők előtt.

Az 500. adás felvétele szinte észrevétlenül indul, a néző még mit sem sejt, csak a profi szereplők tudják: már „forog” a kamera. Nem nyitnak könnyű témákkal. Nincs benne zsidó gén, állított ki bizonyítványt egy genetikai laboratórium egy jobbikos politikusról. „Hát emberi gént sem találtak benne, az biztos” – jegyzi meg Gálvölgyi. Horthy-szobrot avattak Kerekiben – „nem kemény­ fa­(sz)obor az, de pont olyan, mintha állva jött volna rá a szükség…” – jegyzi meg ugyanő. Mert hát ez egy politikai műsor is, mégpedig a javából.

A „vidám, aktuális talkshow” – elérte azt, amit egy műsor csak elérhet: ahogy indul a főcím, százezrek ugranak a képernyő elé, míg ugyanannyi százezrek kapcsolnak undorral odébb. Szeretik és gyűlölik – ahogy az egy véleményműsortól el is várható. Mondhatni, mióta csak megy, e két érzelem által korbácsolt hullámhegyek és -völgyek között hajózva szerez magának barátot és ellenséget. Mert ilyen a humor: mindig a fennálló hatalom bajuszát rángatja. Nincs, és bármennyire is próbálkoznak ezzel, egyszerűen nem létezik kormánypárti vicc: a csipkelődés a történéseket csak elszenvedni képes kisemberek eszköze volt és maradt – mondhatjuk akár: a nép fegyvere ez –, hogy kifigurázza, nevetségessé tegye a hatalom tetteit és szereplőit.

Közben Farkasházy belebonyolódik hosszú és hát lássuk be, a témákhoz még csak érintőlegesen sem kapcsolódó történeteinek egyikébe. Ezúttal a 697-től 1797-ig tartó röpke ezeregyszáz éven át Velencében uralkodó legfontosabb tisztségviselőknek, a dózséknak a történetével traktálja társaságot. Nem voltak sokan, no, úgy nagyjából, ha 120-an lehettek… Farkasházy szambázik az évszázadok és a nevek tengerében, a csapat, ahogy megszokhattuk, zrikálja, a közönség fuldoklik a nevetéstől. Farkasházy pedig nyomja, nyomja, mígnem Jáksó odaszól: milyen kár, hogy közben szünet lett… (Ami azt jelenti, hogy közben az adásban egy reklám szakítja majd meg Farkasházy okfejtését.) Mindenki „Teddyje” bosszúsan hallgat, Bajor segítőkészen kérleli: nem kezdenéd elölről…?

– Tizenhárom évvel ezelőtt, nagyjából ilyenkor, tavasszal kaptam egy kazettát az RTL-től, hogy nézzem meg az egyik német adón nagy sikerrel futó heti sorozatot, a 7 Tage – 7 Köpfe, vagyis a 7 nap – 7 fej című show-t. Ebben egy moderátor és hat szereplő viccelődik az aktuális heti hírekről. Megnéztem a kazettát, és úgy gondoltam, hogy az ötlet remek, csak Magyarországon ennek a műfajnak más hagyományai vannak. A németeknél minden előre ki volt találva, a poénok katonás rendben várták, hogy a megadott pillanatban elsüssék azokat, a hírek kommentárjai, élcei előre megírva sorakoztak felolvasóik kezében, én viszont tudtam, hogy nálunk erre nincs szükség. Itt kell hat plusz egy jópofa figura, aki – követve a magyar humor százéves hagyományát – dumál, anekdotázik, ahogy egykor a kávéházakban volt szokás – emlékezik a kezdetekre a műsor szerényen háttérben maradó főszerkesztője, Ónodi György.

És hogy hogyan választotta ki a „heteket”? „Tavasztól őszig a Fészekben tartott a mustra, ebéddel összekötve. Ha rám néz, láthatja, embert és alakot próbáló munka volt… Körülbelül hetven célszeméllyel ebédeltem együtt, egy egész nyár kellett ahhoz, hogy kiválasszuk az asztaltársaságot. Minden második nap jöttek az ismert emberek, színészek, Garas Dezsőtől Hernádi Gyuláig; volt, amikor én tévedtem, volt, amikor a szereplők. Például nem gondoltam volna, hogy Gálvölgyi ennyire jó lesz – dacára annak, hogy éveken át dolgoztunk előtte együtt –, Váncsa pedig attól tartott, ez nem neki való. Kern András egy évig félt a műsortól, aztán mégis eljött, és egészen elképesztően bevált. Így alakult ki végül az a tizenötös fogat, melynek tagjai többé-kevésbé a mai napig megvannak. Az alapcsapat a Bajor, Gálvölgyi, Hernádi, Verebes, Havas, Farkasházy hatos volt. Nagyjából kilencven szereplőnk volt az idők során, közöttük öten Kossuth-díjasok. Voltak nagy elmenések, például Verebesé, Havasé, s akkor egyesek temetni kezdték a Heti Hetest. Aztán jöttek helyettük újak, Hajdú Steve, Hajós András, akik most már állandó tagok lettek. Havas egyébként eddig négyszer ment el, és négyszer jött vissza… Kialakultak a figurák, kialakultak a szerepek. Kern állandóan elfog egy levelet, Gálvölgyi szereti a focit, Bajor Imi aktív könyvtárlátogató, Farkasházy raccsolva adja elő lehetetlen történeteit, Jáksó nőhiányban szenved…”

Apropó, Jáksó. Műsorvezetőt is cseréltek…

„Csiszár egy évig szerepelt, Jáksó Laci pedig már tizenkét esztendeje moderálja a beszélgetést. Igaz, volt egyszer egy adás nélküle, akkor ugyanis beleesett valami utcai csatornába, s a kórházi ágyból vezette az adást… Remek érzékkel nem telepszik rá a műsorra, de ha van valamiről véleménye, azt azért elmondja.”

Lassan vége felé közeledik a felvétel, amikor a főszerkesztő egy papírlapot csúsztat Jáksó kezébe. Ilyen még nem volt, az adás leáll. Most mi van? Olvasd már! – követelik a szereplők, mire Jáksó: „Ebben a percben kaptam a hírt: októbertől az RTL Klub 2-es csatornáján folytatódik a Heti Hetes!”

Őrületes zűrzavar, a közönség felállva kiabál, aztán szűnni nem akaró vastaps.

(No persze, az internetes okosok ezúttal is mindent tudnak, szerintük ez az egész csak egy médiaheck volt, a Heti Hetes „szopatásával” akarták bevezetni az új csatorna indulását.)

Láthatóan a hetek egyike sem tud a hírről, zavarban vannak. Leginkább Hajós, aki egy kis búcsúval készült az utolsó adásra, barátjával, Bródy Jánossal. De ha így alakult, azért csak eléneklik Bródy új lemezéről a dalt, az Édes életünket.

„Jöjj hát és hazudd azt, hogy nincsen veszve még / Amíg a régi tűz szívedben ég / Amíg egy régi daltól könnyes lesz szemünk…”

Bródy gitározik, Hajós a zongoránál ül, a többiek némán maguk elé merednek. Hernádi leplezetlenül zokog.

Örömében? Bánatában? Talán mindegy is. Az igazi könny ritka jószág.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!