(Thaleia kukkere – egy színikritikus nyomorúságai)
Éjszaka értékelést írni nagy szívás, különösen egy alternatív fesztiválról, amit már teljesen elfelejtettél. De azért van ilyen – két óra karateedzés és két üveg barna Amstel Bock Bier után kitűnően fog az ember agya, rajta. Kell az a 3500 Ft per flekk, kaviárra és lencsére. Félrészegen és holtfáradtan ugyanúgy érzem magam, mint Szegeden, a hatodik másszínházi feszten, ahol egy héten át naponta kiadtuk a 8 oldalas Exstasis újságot az aktuális előadásokról. Rémisztő rabszolgamunka volt.
Közben nem fizettek útiköltséget, egy irodában aludtunk a padlón, nem kaptunk napi egyszeri étkezést, sem honoráriumot a cikkekért, fotókért, korrektúráért, tördelésért, törődésért és más fölöslegességekért, és még a programokra is csak nagy harc után tudtunk bejutni, örülhettünk, hogy élünk: „egy turista mit tehet – örülhet, hogy itt lehet”…
Most itt ülünk Pesten, a Kiskörúton, a Múzeum cukrászda teraszán, zajban és szmogban, habos kávét szürcsölve, én még egy képviselőfánkot is kihozattam, hiába, eza zélet. Agyalunk, három kritikus és a főszerk, mit lehetne összegezni, a színházról mint olyanról, az alternatívról mint olyanról, és ki ne felejtsük a fesztivált mint olyant. Mindenfajta elméletek fölmerülnek, bágyadtan igyekezzük kategorizálni az előadásokat: magyarok – világok, klasszikusok – kísérletezők, vidámak – borúsak, jók – rosszak, színház – performansz – zene, mifene – tudjazisten, sikertelenül. Kicsapódik végül a veleje: 1) az ítélkezés lehetetlensége, 2) a színház elhanyagolhatósága, 3) az alternatívság bizonytalansága.
Nézünk, mint a páholyban. Nem jön a pincér, egyedül dolgozik, kiszolgál és fizettet, ha marad rá ideje, teljesen kivan, most pl. idegesen telefonál, káromkodni is szokott, ha úgy hozza a kedvetlensége. Én azután megunom és levadászom, kap 30 Ft borravalót, elnézően mosolyog. Elmenőben eszembe jut, milyen volt huszonévesen pincérkedni Angliában, a Clacton-on-Sea-i Butlin’s Campben, és kikristályosodik a tétel, amivel e dolgozatomat kezdhetném: „A vendégnél nincs utálatosabb állat.” Megfellebbezhetetlen igazság, totális triász: a nézőnél nincs utálatosabb vendég, a pódiumnál nincs utálatosabb korcsma, a színésznél nincs utálatosabb pincér.
Két óra kettő perc, közben megettem egy doboz Geisha Thunfish Stücke-t in Pflanzenöl, juhsajttal és paprikával, meg teljes őrlésű gabonából készült, némileg penészes barna kenyérrel. Ez frissíti az agyműködést, különösen, ha gyötör a kíváncsiság. Kutatom, keresem, mitől alternatív egy fesztivál, mi az alternatív? Mert ez érdekel, azon a közhelyen túl, hogy az, ami más. Mert vegyünk szemügyre két darab, teljesen egyforma alakú, súlyú, tömegű, keménységű, színű, szagú, ízű trappista sajtot, és mindezek ellenére tételezzük fel, hogy az egyik mégis más. De melyik? Amit igazi trappista szerzetes készített, amiben sajtkukac rág, vagy amit ellopott a holló? Más szempontok szükségeltetnek, valami „minden válasz ugyanott” okosság. Na, megyek aludni. – Ilyen egyszerű ez, kérem.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!