-
Ahogy remegni kezdett a kezében a telefon, arra még hosszú évek múlva is emlékezett. Mintha egy rajta kívül álló erő mozgatná a csuklóját, az ujjait. Akkor kezdett remegni, amikor megértette, hogy a férfi miről beszél. Mit jelent az, hogy „csinált egy hülyeséget”, és hogy kórházban van, a Jánosban.
Délután vizsgáztatnia kellett. Próbált figyelni, bólogatni vagy legalább eljátszani a figyelmes és jóindulatú vizsgáztatót, miközben egyre az dobolt benne, hogy legyen már vége, és mehessen hozzá, mert nem volt elég a hangja, muszáj látni, hogy él. A villamos felé futtában beugrott egy kisboltba, de fogalma sem volt, mit kéne vinni valakinek, aki két napja úgy döntött, hogy neki már semmire sincs szüksége ebből a világból. Végül vett pár mandarint meg egy tábla étcsokit narancsdarabokkal.
Nem járt még soha a Jánosban, egy ideig bolyongott az épületek között, aztán csak megkérdezte egy fiatal nővértől, merre találja a pszichiátriát. A felső, hátsó csücsökben – válaszolta a nővér, és magában bólintott, hogy persze az a másik osztály is a messzi, hátsó csücsökben volt, egy másik városban, egy másik kórházban, ahol az érelmeszesedéstől piromániássá vált nagyanyját látogatta annak idején.
Fél négyre járt, amikor a zörgő, október végi avaron átgázolva odaért az épülethez.
Reménykedett, hogy a másik nő még nem lesz ott, dolgozik talán, ő már két napja tudhatja, hogy él, hogy túlélte a… Nem tudta, mit, mert a hogyanra nem mert rákérdezni a telefonban.
Bolyongott egy ideig a kihalt lépcsőházban, mire megtalálta a zárt osztályhoz vezető lépcsőt. Amikor végre odaért, mégsem mert csengetni, gondolta, jár még egyet a folyosón, míg újra lélegzethez jut. Mire visszafordult, hogy mégiscsak rászánja magát, kinyílt az ajtó, és kilépett rajta a férfi, azzal a másik nővel. Lassan közeledtek, mint az alvajárók, a nő kézen fogva vezette a férfit, miközben folyamatosan beszélt hozzá, a férfi meg úgy bámult maga elé, mintha egy külön filmet nézne, amit csak neki játszanak. Akkor majdnem visszafordult. Él, látta, most már mehet.
Aztán mégis maradt, megvárta, míg odaérnek.
Hiszen a másik nővel most egy rövid időre szövetségesek lettek, mert ugyanazt akarták: hogy ez a sápadt, tréningruhás kísértet éljen. Banális mondatokat váltottak ijedtségről és arról, hogy most már minden rendben lesz, mintha egy csintalan gyerekhez beszélnének. Elindultak kifelé, az épület előtti padhoz. Aranylott az ősz körülöttük, ők meg keresték a mondatokat, hogy mit is lehetne még mondani, miközben a férfi hallgatagon ült kettejük között. Végül odaadta neki a mandarint és az étcsokit. Akkor a férfi majdnem elmosolyodott, és azt mondta, hogy a tejcsokit jobban szereti, de azért ez is el fog fogyni.
Ültek még egy kicsit szótlanul, aztán elbúcsúzott.
Ahogy lefelé sétált a dombról, a hátában érezte mind a két szempárt. Este kapott egy SMS-t a férfitól, hogy örült neki, „még ha ilyen szerencsétlenek voltak is a körülmények”.
Két évbe telt, mire az a bizonytalan, esendő fény, amit ott, a kórházban látott először, eltűnt a férfi szeméből. És újabb két évbe, mire a nő rájött, hogy azt, aki annak a bizonytalan, esendő valakinek a helyére költözött, már nem tudja szeretni.
Ahogy a férfi sem őt, és azt a másik nőt sem, aki azon a lázas és kegyetlen őszön ott ült mellette a kórházi padon. De mindenki emlékezett valamire abból a napból.
A másik nő arra, hogy akkor értette meg: sosem lesz olyan, hogy ők ketten. A férfi a narancsos étcsoki ízére, amit akkor szeretett meg, amikor már úgy hitte, semmi sem kell neki ebből a világból. A nő meg arra, ahogy remegni kezd a kezében a telefon, mintha egy rajta kívül álló erő mozgatná a csuklóját és az ujjait. És hogy soha többé nem akarja ezt érezni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!