Wass Albert: A funtineli boszorkány, Újszínház. - A legjobb indulattal is minimum gyanakvóvá teszi az egyszeri kultúrafogyasztót Wass Albert és Kerényi Imre enyhén szólva megosztó személyisége, tetézve az Újszínház „missziós” műsorpolitikájával.
Igyekszik semmit nem várni, még kevésbé elvárni, hogy a színpadi élményt ne befolyásolhassa semmi, aminek nincs vagy csak nagyon távoli köze van a kultúrához, mégis ott a kisördög, aki éberen figyel, és bölcs bólogatással veszi tudomásul, ha jóllakatják. Ehhez képest az első felvonásában nem éhezik ugyan, de csak csipeget. Vitathatatlanul színházat lát, darabot, amelyet rendező rendezett. Koncepcióval. Más kérdés, hogy A funtineli boszorkány mesei miliőre emlékeztető világát, valamint Nuca, a „boszorkánylány” drámai lélektusáját Kerényi többnyire hatásvadász módon, a teátralitás kevéssé kifinomult eszközeivel igyekszik láthatóvá, átélhetővé tenni a néző számára. Ízlés kérdése, mondhatnánk, mégis több van ebben. Ott szunnyad mögötte „a tudatos gondolkodásért” érzett felelősség. Ha nem érezné a néző, hogy fokozódik a feszültség, a darab szereplői színpadra állnak, háttal a nézőknek, kezüket az ég felé emelik, és vészjósló, már-már rockoperát idéző nánánázásba kezdenek. Ha nem venné észre, hogy az írói szándék egy-egy jelenetet groteszkbe fordítana, Incze József Jószufja olyan brillírozott ripacskodással nyomja le a torkán a humort, hogy tudatos néző legyen a talpán, aki nem nevet. Ugyanakkor a Nucát alakító, rendkívül bájos és természetes Nemes Wanda, valamint az apját (valójában a nagyapját), az öreg Tóderiket játszó Koncz Gábor egyegy villanása hosszú pillanatokra képes feledtetni a didaktikát.
Nem is olyan rossz – gondolja az ember úgy félidő tájékán. Igaz, hogy kicsit össze vannak kuszálva a szálak, igaz, hogy bizonyos mondatok máskor, más szájából hangzanak el, mint a Wass Albert-műben, de hát egy regénytrilógia színpadi verzióját nem lehet magához a regényhez mérni. Más műfaj, más keretek. Mégis azt mondom, a kevesebb több lett volna. A második felvonásban teljesen szétesik a sztori, a lélektani dráma és a kihangsúlyozott mondanivaló között lavírozva. Itt már jóindulattal sem nevezhetjük a Román Sándor koreografálta táncos elemeket, a nánánát vagy a felesleges multimédiát drámai hatást fokozó elemnek. Elidegenítenek, összekutyulnak, elbizonytalanítanak. Már nem érezzük biztosan, kivel vagyunk, már nem tudjuk, valójában mit is gondoljunk. Eljött a pillanat, ki lehet lőni a mondanivalót: az öröm és a bánat az életben olyan, mint a nappal és az éjszaka. Ugyanannyi van belőle, csak a Jóisten a napszakok dolgát elrendezte, az örömöt és a bánatot pedig csak kiporciózta. Aki előbb sok örömet fogyaszt, annak a végére csak a bánat marad. Olyan ez, mint a túrós puliszka. Ha előre kiesszük a túrót, a végére nem marad más, csak az üres málé. Azon aztán van mit csemegéznie a kisördögnek.
A múlt héten pénteken bemutatott, regénytrilógiából színpadra adaptált darabot a „tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásáért felelős miniszterelnöki megbízott”, Kerényi Imre rendezte.
Boszorkány-trilógia
Az 1959-ben, már az emigrációban született regénytrilógia egy jó lelkű, tiszta szívű, a természettel és Istennel harmóniában élő román lány, Nuca történetét meséli el, akinek a sors akarata ellenére szánt boszorkányszerepet. Akármennyire tiszta életű is, a végzettől nem menekülhet: aki vele hál, azt – minden meggyalázott nőért bosszút állva – előbb-utóbb utolér a halál. A regény, irodalmi értékeit tekintve, Wass Albert talán legvitathatatlanabb munkája, igazi lélektani dráma, az erdélyi havasi ember kifinomult lélekrajza – ideológiamentesen, ugyanakkor az író burkolt véleményével megspékelve. Asszonyokról, emberekről, románokról, örményekről, magyarokról…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!