Mit kíván az úriember? – kérdezte barátom fiát az egyik vendéglő főpincére. Úgy tűnik, a derék vendéglátós is sokat tévézett mostanában, és ezért választotta ezt a modoros, terjengős megszólítást.
Pedig kérdezhette volna így is: – Mit kíván az úr? Vagy szépen, elegánsan: – Mit hozhatok önnek? Az úriember igazi divatszó. Nem csupán a megszólításkor gyakori a használata, hanem egyéb szituációkban is. Úriember a rabló, aki kifosztotta az áruházat, úriember a gyorshajtó és a mutogatós bácsi is. Ez az összetett szó az angol gentleman fordítása. Eredetileg annyit jelent, az urak erkölcsi normáinak megfelelő. A 19. század végén terjedt el a használata, de csak az utóbbi időben lett az „illető” szinonimája. Szintén mostanában kezdték megszólításként is használni. Főleg azért furcsa, mert pejoratív jelentéstartalmat sejtet, pedig sokszor nincs erről szó, és sem az ifjú vendéget, sem a rablót nem akarja gúnyolni senki. A megszólításkor tehát helyesebb az „úr” használata, a bűncselekményt elkövetőt pedig nevezzük inkább tettesnek vagy gyanúsítottnak, a konkrét helyzettől függően. Az úr szó egyébként nagyon régi szavunk, eredetileg azt jelentette: férfi, akinek hatalma és tekintélye van. Korábbi formája: uru. A honfoglalás időszakát megelőzően az uru szó a fejedelmeket, a törzsfőket jelölte. Az uruknak volt uruszáguk, vagyis törzsi birtokuk. Az uruszág szóból alakult ki az ország szó. Miután a sok uruszág egy ország lett, az uru megszólítás is az uralkodót és a hercegeket illette. Később az urak a nemesek lettek. A 18. századtól már az iparosok vezetői, a városok elöljárói is „urak” voltak, és az asszonyok is így szólították férjüket. A szó jelentése kibővült: elöljáró, vezető, erkölcsi útmutatást nyújtó, nemes, felettünk álló. A legfőbb Úr pedig a világ teremtője. A második világháború idején az úr szónak pejoratív jelentése is lett. A rendszerváltást követően ismét egyre gyakoribbá vált a használata, minden társadalmi osztály által.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
