Az egészestés dokumentumfilm olyan, mint a szociográfiai könyv, terjedelmileg regény-játékfilm, ám az „életből merítve”, nem mintha bármilyen más műfajban volna is más forrásunk végső soron, mint az életből meríteni. A 12. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál kínálatából szemezgettünk.

Dicséretes dolog tematikusan dokumentumfilm fesztivált szervezni, az Open Society Archívum környékén ezt idén már tizenkettedik alkalommal tették, a tematika, mint mindig, most is az emberi jogok volt. Az emberi jogok mára elfelejtett, illetve az illiberalizmusban elfelejtendőnek ítélt szó, a hetvenes évek közepétől a szép 89-ig volt igazán fontos, úgy, mint a „Helsinki harmadik kosár”, a „détente” és hasonlók. (Érdemes itt egy szusszanásnyira megállni, a nemrég elhunyt Helmut Schmidtre, s elődjére, Willy Brandtra gondolni.) A Szíriai Love Story, mely a fesztivál nyitófilmje, sok dologgal szembesít, mely a dokumentumfilmezés buktatója. Sean McAllister 2009-től öt éven át követte egy szír család életét, célja volt megmutatni a forradalom-polgárháború-menekülés privát árát. Amer palesztin menekült férfi a tartuszi Yarmouk táborból, börtönszerelemben ismerkedik meg Raghdával az ellenzéki nővel. Négy gyerekük lesz, Raghda a film kezdetekor politikai bebörtönzött, aztán „Arab Tavasz”, aztán polgárháború, ám erről egy ötperces oktatóvideóban többet tudunk meg, mint az idézett 76 perces filmből. McAllister kolonialista hajlamú szerző, öt év alatt kötőszavakat sem tanult meg arabul, antropológiai beépülésének rizikója az unalom és a felületes szerkesztés. Raghda a legfontosabb ellenzéki Szíriában a forradalom előtt, ám ez a filmből nem derül ki, a BBC-től a rangos Brit Filmintézetig sokan támogatták ezt a dolgozatot, a franciaországi menekültstátusz eléréséig és a család széteséséig, de inkább közhelyes midlife crisist látunk, mint a polgárháború következményeit.

Mint Dušan Makavejev-tanítvány persze fontosnak gondoltam a Verzión bemutatott Želimir Žilnik-film, a magyarul bánatosan hangzó című Szerbiai útinapló – a nemzetközi címadásában dögösebb Logbook Serbistan – megtekintését. Žilnik régi fenegyerek, a hetvenes évek eleji jugoszláv „fekete hullámmal” kezdte pályáját, mint mesterének, Makavejevnek, a szex és a politika állt érdeklődésének középpontjában, ki is csapták időlegesen a titói monarchiából, csakúgy, mint a Maestrót. 1972-es Fekete filmjében például egy sikeres vajdasági maszek életéből indul ki, ám cégét fináncok ellenőrzik az UDBÁ-val (titkosszolgálat) karöltve, majd megszüntetik és Svetozart börtönbe zárják a sikeres maszekok elleni politikai kampány keretében. A film az 1971-es év turbulens politikai eseményeit mutatja, Zágrábban a nemzeti újraébredés van, Ljubljanában maoista diáktüntetések zajlanak, Belgrádban tüzes viták a jugoszláv alkotmány újraírásáról. Svetozar gyermekei Nyugat-Európába mennek dolgozni. Éppen a stockholmi jugoszláv nagykövetkövetségen járnak a papírjaikat intézni, amikor ustaša (horvát neonáci) terroristatámadás éri a diplomáciai képviseletet, ők is felveszik a harcot az ustašák ellen – az egyik, hosszú bőrkabátos ustašát maga Žilnik, a világháborús partizán árvagyerek játssza –, mind meghalnak a tűzharcban. Az erkölcsi tanulsága kettős. Merkantil-materialista másodgenerációs neppergyerekekben is felébredhet külső szorító (k)örülmények hatására a kozmopolita hazafi és honleány, kettő: valós eseményen alapult: 1971-ben valóban túszokat ejtettek horvát szélsőségesek a stockholmi jugoszláv követségen, valóban megölték Vladimir Rolović nagykövetet. Žilnik pár év Németország után visszaköltözött, a kilencvenes évek háborúi idején nálunk is próbálkozott, Cegléd környékén vett tanyát, eljátszadozott és filmbe álmodta a gondolatot, hogy Tito visszatér a szerbek közé, filmet csinált a belgrádi meleg-szcénáról Márványsegg címen, az még a mienknél is intoleránsabb közeg. Hogy Žilnik foglalkozni fog a Szerbián keresztülvonuló menekültekkel, azt borítékolni lehetett. „Azt hittem kevésbé lesz kusturicás”, mondja a film utáni beszélgetés moderátora (Szerbhorváth György), de elég kusturicás volt, épp, hogy nem ette a Trabantot a disznó, de ezt már én mondom. Nincs most tér ebbe belemenni, legyen annyi elég, hogy a szarajevói születésű milosevicsista „elismert művész” a Balkán-giccs apologétája, arról szól, hogy „déliek vagyunk, faszagyerekek vagyunk, életvidámság, káosz, boldogság, etcetera”. Sajnos Žilnik filmjéből is kiérződik ez az attitűd: a tavaly ősszel forgatott filmben atipikus afrikai fiúpáros bolyong a Balkánon, nagytermészetű, nyitott és boldog emberekkel találkoznak, akik így vagy úgy, de segítik őket. Alig is esik szó Szíriáról, az Iszlám Államról, az Afganisztánban ismét teret nyerő tálibokról, csak a helyiek jó szívéről és a menekültek segítőkészségéről az árvizek idején. Se Putyin-pénzek, se káosz, se állami transzport. Alkotói szerencsétlenség túl korainak lenni, és menekültszempontból a mából nézve a tavaly egy másik időszámítás.

Joshua Oppenheimer előző filmjével (Act of Killing, 2012) már megcsinálta magát. Talált egy régi témát, az 1965-ös indonéziai katonai hatalomátvételt (kétmillió halott, főleg kínai szatócsok és „kommunisták”), keresett még élő résztvevőket, halálbrigádtagokat, akik egy színielőadás és annak próbafolyamata keretében „eljátsszák” egykori gyilkosságsorozatukat. A téma nem hagyta nyugodni a szintén Makavejev-tanítvány Oppenheimert, újabb filmje (A csend képe, The Look of Silence) ugyanezt tárgyazza, más eszközökkel. Adott egy 1968-as születésű vándoroptikus, aki az észak-szumátrai Aceh tartományban járja a Kígyó-folyó völgyét, idős emberek szemromlását vizsgálja, újabb dioptriákat javasol, néha elmereng, néha kérdez. Volt egy bátyja, Ramli, akit sose ismerhetett, a születése előtt megölték. Pont azok, akiknek a látását javítgatja. Noha moszlim társadalomban járunk, a dél-kelet ázsiai ember indulatmentessége imponáló, adott helyzetben a kegyetlenség megdöbbentő, az ötven év előtti brutális mészárlás tanulsága a mából pedig az, hogy mindenkiből lehet bűnbak.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!