Az egyetlen brit színésznő, aki minden díjat megnyert: filmszerepeiért az Oscart, a Golden Globe-ot, a cannes-i fesztivált és a Screen Actors Guild trófeáját, tv-alakításaiért az Emmy-díjat, a színpadiért pedig a Tony-t. Laurence Olivier-nek köszönheti, hogy Oféliája berobbant a szakmai köztudatba, de Shakespeare sem tudott olyan tragédiát írni, amilyen a magánéletben érte, amikor egyik lánya, Natasha elhunyt egy ártatlannak látszó síbal­esetben.

 
A királynő neve Vanessa fotó: Vera Anderson

A 74 éves Vanessa Redgrave mégis tovább kacérkodik a drámairodalom koronázatlan királyával: másik lányával, Joelyval váltva elvállalta a fiatal-öreg Erzsébet királynő szerepét a hamarosan bemutatásra kerülő Anonymus című filmben, melynek kapcsán exkluzív interjút adott a Vasárnapi Híreknek.

– Vanessa Redgrave önjogán is királynő, s most Glenda Jackson és Cate Blanchett fantasztikus alakításának nyomába lépett…

– És ne felejtse el a legklasszikusabbat, Sarah Bernhardtot! Az én Erzsébetem teljesen új felfogásban született. Én nem a szűz királynőt játszom, bár erről se pró, se kontra nem maradtak fenn orvosi leletek, mert hogy szűz volt-e vagy sem, már abban a korban is államtitoknak számított. Az én értelmezésemben – és ezt húzta alá a rendező, Roland Emmerich is – Erzsébet az eszével szeretett, nem a szívével. Megszállottan izgatta az irodalom, a színház, a filozófia, és a férfiakban nem az izmot, hanem a tekintetet kereste, és a szem volt számára a lélek és az értelem tükre.

– Hogyan lett Erzsébet ilyen kivételesen kemény asszony?

– Erzsébet és a húga, (Katolikus vagy Véres) Mária gyakorlatilag 4 éves koruktól szigorú napirend szerint éltek. Egész nap tanultak, olvastak, írtak, fordítottak, muzsikáltak, lovagoltak, rendesen be voltak fogva, és fegyelemben nőttek fel. Nem mellékes, hogy protestáns erkölcs és vallás szerint, amibe azért az is belefért, hogy Erzsébet még kicsi lány volt, amikor az apja, VIII. Henrik, megölette az anyját (Boleyn Annát – a szerk.), s ettől kezdve Erzsébet abban a tudatban élt, hogy törvénytelen gyerek, aki nem jogosult a trónra. Ennek a lelki tehernek a fele is elég, hogy olyan kemény nő legyen belőle, aki kellő távolságtartással és bizalmatlansággal kezeli a világot és képes irányítani egy birodalmat.

– S közben mégis vérbeli, hiú nő volt, akiről ebben a filmben derül ki, hogy rajongott a divatért, a szép ruhákért, a gyönyörű parókákért és ékszerekért.

– Még főiskolás koromban beleszagoltam a jelmeztervezésbe, tehát most, amikor az alakításra készültem, természetesen érdekelt, milyen szerepet játszott Erzsébet életében az öltözködés, hogy tartotta a kezét, hogyan mozgott, és milyen tartással járt. Visszagondoltam azokra a lányokra, akikkel fiatal koromban összesodort az élet, és akiket az a szerencse ért, hogy életük első báljára meghívást kaptak a Buckingham-palotába. De előbb meg kellett tanulniuk pukedlizni, kellő háttartással járni, illendően mosolyogni, megszólalni, elhallgatni, a teljes királyi protokollt. És persze táncolni. Ami pedig a ruhákat illeti, meg kellett tanulnom viselni őket, mert Erzsébetnek legalább olyan fontos volt a külső megjelenése, mint a viselkedése és a megnyilvánulásai. Nem köztudott, de szórta a pénzt ruhákra.

– Nem érzi, hogy hiúság tekintetében párhuzam vonható Erzsébet és a mai filmdívák között?

– Dehogynem, ráadásul annyira, hogy épp a liftben törtem a fejem, ki is az a klasszikus hollywoodi sztár, aki Erzsébetre hasonlít. Sokan jutnak eszembe, de hagyjuk a neveket, mert bármelyik hollywoodi nagyság szóba jöhet, aki etalonnak tartotta vagy tartja magát. Erzsébet tudatosan építette fel azt a képet, hogy uralja a világot, és folyamatosan hangoztatta, milyen fontos számára, hogy élő kapcsolatban legyen „a népével”. Szinte betegesen igényelte ezt a bizarr intim viszonyt a társadalommal, ami bocsánatos bűn, hiszen akkoriban még nem létezett sem Facebook, sem Twitter, sem blogok, sem televízió, és nem tudta másképp kifejezni, hogy „én vagyok értetek, ti pedig értem!”, mint a sokkoló megjelenésével és kijelentéseivel. Ez csiklandozott benne legjobban, ezért vállaltam. Képzeljen el egy izgalmas, érdekes, gyönyörű fiatal nőt, aki gyötrelmesen viseli, hogy megöregszik.

– Most mosolyog. Erzsébetnek szól, vagy az öregedésnek?

– A hiúság kétélű fegyver. Van is, nincs is. A külvilág számára vállalom, mert így kívánják a társadalmi elvárások, de ha lemegyek kenyérért, se kiöltözni, se kifesteni nem szoktam magam.

– Ezt a filmet, mely azt firtatja, Shakespeare írta-e a Shakespeare-drámákat, a berlini Babelsberg Stúdióban forgatták. Miért nem Londonban?

– Forrófejű fiatalként éltem át a második világháborút és elég nehezen emésztettem meg, mikor apám, aki Heidel­bergben tanult, megpróbálta belém verni, hogy milyen fantasztikus a német kultúra. Pedig egész odáig ment, hogy a Lear király németül sokkal szebben hangzik, mint angolul, márpedig apám angol irodalomból diplomázott. Évtize­dekbe telt, mire legyűrtem az előítéleteimet. Így most könnyű szívvel mentem, és szívtam magamba a mai vibráló Berlint, sőt, mélyen beleszerettem.

– Végre politikai vizekre eveztünk, mely közismerten egyik kedvenc témája. De szókimondásáért sokan még ma is neheztelnek önre Hollywoodban. Ez mennyire befolyásolta a karrierjét?

– Nem akarom kikerülni a választ, csak azt akarom jelezni, hogy nem így gondolkodom. A történelmi tényekkel nem tudok mit kezdeni, tehát inkább azzal foglalkozom, ami most és itt történik. Minden nap hoz valami újat, hol gyönyörűt, hol borzalmasat. Ha valami szörnyűség történik, mindig arra gondolok, hogy mégis megtaláljam a szépet. Ilyenkor a zenébe, a színházba, a filmbe menekülök, és ez többet segít nekem, mint egy falat ennivaló. Ha a lélek kibírja és ellenáll, az ember bármit képes fizikailag túlélni, még akkor is, ha mindentől megfosztják. Gondoljon csak arra, milyen gyönyörű ötlet az a kelet-nyugati kezdeményezés, amelyik összehozza az izraeli és az arab diákokat, vagy milyen megrendítő film a Miral, amely izraeli és palesztin művészek szimbiózisáról szól. Ez az a világ, amelyhez a magam szerény módján megpróbálok hozzájárulni, mert ebben a világban érzem magam otthon. 

Cancún, 2011. augusztus

fotó: Vera Anderson

Vanessa Redgrave 1937-ben született Angliában. A londoni West End Broadwayn több mint 35 különböző darabban játszott. 80 mozifilmben is szerepelt, például: az Isadorában, a Juliában és a Mission: Impossible-ben. Készített televíziós műsorokat és politikai aktivistaként is ismert. Színészcsalád veszi körül: édesapja, egyik testvére, valamint egy másik testvérének gyermekei is színművészek, de férjei is ezen a pályán mozognak: az első Tony Richardson volt, majd Franco Nero vette el. 2009 és 2010 között elveszítette színész lányát, Natasha Richardsont, aki egy síbalesetben hunyt el, valamint két fiatalabb testvérét. A háborúk civil áldozataiért is dolgozott, például a vietnami háborúban, amit ellenzett, és kiállt a szovjet zsidókért, valamint a boszniai muszlimokért is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!