Bezárták a színházat. Szerencsére nem a Radnótit, hanem csupán az annak legújabb bemutatójában szereplőt.

 
Michael Ende–Kárpáti Péter: Ofélia árnyszínháza, Radnóti Színház - Fotó: Kárpáti Iván

A Michael Ende mesenovellájából készített darab hősnője ugyanis egy színház takarítónője. Így rögtön az első képben tükörképünket, magát a nézőteret látjuk a színen. Csak épp üresen. Mert itt a gyerekek már nem járnak színházba, „buta” gyerekelőadásokra (ott az internet és a mozi). Ofélia feleslegessé vált, egy leszolgált élet után mehet, ahova akar. A színházból meg majd pláza lesz vagy wellnessközpont.

Ende az elmúlást kódolja észrevétlen a mesébe, Kárpáti Péter pedig a mai társadalmi valóságot is, hajléktalansággal, lecsúszással, mindezt persze gyerekekre hangoltan utalásszerűen, mesébe szőve. Ofélia végtelenül szomorú történetét pajkos, hűséges árnyak oldják, s teszik befogadhatóvá a gyerekek számára is.

Martin Márta (Ofélia) olyan otthonosan létezik a színen, visszafogott játéka oly varázsos meghittséget teremt, hogy szinte közeli ismerősünkké avatja e különös idős hölgyet. Sodró Eliza virgonc árnya élvezetes pontja az előadásnak.

A Csató Kata által rendezett előadás vakmerőn szembemegy a mai kor elképesztő ingerdömpingjével. Szokatlanul minimálisra redukált, lecsupaszított történetmesélés ez – se látványos díszlet, se tipikus főhős, se változatos kalandok, szereplő is alig (azok is többnyire csak árnyak), még a színek is kikopnak Ofélia mögül, s maradnak a csupasz fehér falak. Sokszor fény is alig van.

Egyszóval alig hagynak valami látnivalót nekünk, mégis épp a legtöbbet: magát az embert, leélt életével, bújával-bajával, örömével, magányával, csordultig teli lelkével, és ráérős „csak ülök és mesélek” típusú történetével. Ám nincs is nagyobb szükség ma egy gyereknek, mint épp erre, hiszen ebből szenved a legnagyobb hiányt.

Kár, hogy ezzel együtt magát az elmesélt történetet az alkotók kissé szűkmarkúan mérték. A Kárpáti Péter által átírt mesedráma nem olyan telített, magával ragadó, hogy igazán el tudna varázsolni, és kellőképp kárpótolna a megvonásokért. Pedig Ofélia története valóban többgenerációs előadás lehetne – puritánságában is összetett, többrétegű mese ez. Ráadásul méltánylandón igen fontos feladatot vállal fel: társadalmi érzékenyítő szerepet is szán a gyermekszínháznak.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!